Felfedezetlen jó helyeket bemutató sorozatunkban ma a Kis-Balatonhoz, a Kányavári-szigetre, a kápolnapusztai bivalyrezervátumba, a zalavári várszigetre és a Pogányvár környékére kalauzoljuk a kedves olvasót. Ugyanis ez a rész – bár a Balatonért nyilván megveszünk, a Balaton-felvidékért pedig nagyobb csatában is hajlandók lennénk elpusztulni – eddig kimaradt a magyar vidéket ittasan túrázva felfedező különítményünk életéből.
Mielőtt megtekintenénk az általunk bejárt területet térképét, rövid beismeréssel kell kezdeni: erre a távra a bakancsos kirándulás nagyrészt tévedés. Tökéletes bringautak vannak ugyanis errefelé, a terep majdnem teljesen sík és – ahogy fent kezdtem – a tömegek által felfedezetlen, vagyis egyáltalán nem kell zsúfoltságra számítani, mint a Balaton-kör egyes részein. Hagyományosan túrázva ellenben kicsit nehézkes, rengeteg a betonút, az egyes látnivalók közötti távolságok viszonylag nagyok.
Tehát kis tervezés és vacillálás után a Kis-Balaton nyugati tavát/részét választottuk célpontnak. A Kis-Balaton ma tulajdonképpen két tó, a Hidvégi-tól és a Fenéki-tó. Utóbbi a Tüskevár-rajongók paradicsoma, Matula bácsi kunyhójával, madárfigyelővel meg mindennel. Ez a rész például Vörs felől közelíthető meg, de mi teljes egészében kihagytuk, mert a jobb részek csak vezetett túrákon látogathatók, oda kellett volna érni időpontra, ennél punkabbak voltunk.
Vonattal mentünk Nagykanizsáig, onnan fel busszal Balatonmagyaród felé (számításaim szerint csak így kerülhet az ember Pestről tömegközlekedéssel néhány óra alatt a Kis-Balaton közepébe), de nem mentünk el 'magyaródig, hanem megkértük a sofőrt, hogy tegyen ki kápolnapusztai elágazásnál, ez ugyanis az egyik legfontosabb hely a környéken, a bivalyrezervátum miatt. Ez a lenti térképen az első iksz, délen.
A bivalyrezervátum 1945 előtt klasszikus majorság volt, aztán állami gazdaságot hoztak itt létre, két évtizede pedig természetvédelmi terület, ahol durván megtermett bivalyokat ingerelnek nemi életre (úgynevezett géntelep). A felújított látogatóközpont egészen jól néz ki, lehet bivalyszalámit és bivalyos pólót vásárolni, valamint tájékozódni a magyar bivalyállományok helyzetéről, történetéről. Kicsit csalódás, hogy ehhez képest a tanösvényre lépve az első megpillantott állat egy idétlen, éppen állva kuláló kecske volt, ám a távolban már feltűntek a méltóságteljesen dagonyázó-legelésző bivalyok.
Az egész terület bejárásai nyugodt tempóban jó félórás séta; a táj nagyon szép, ligetes, a közepén pedig van egy kisebb kilátó, ahol az ember, végigtekintve a tájon, kora újkori vadgrófnak érezheti magát.
Ezután bementünk Balatonmagyaródra. Kedves kis falu, van néhány kifejezetten szép, régi portája. A kocsma előtt beszélgettünk egy 30 körüli helyi sráccal, aki elújságolta, hogy ugyan a balatoni főáramtól messze esnek, de a bringások és a horgászok már felfedezték maguknak a falut és a közeli Kányavári-szigetet, ez pedig jó. Ugyanakkor szinte az összes fiatal elköltözött innen, nem is a városba, hanem Ausztriába vagy Németországba, munka miatt. Pár perc után kiderült, hogy ő is Németországban dolgozik, csak kis időre jött haza. A nem túl szívderítő helyzetképet annyival javította, hogy azt mondta, ő bizony hazajön nemsokára, felújítja a házát és megszervezi a helyi horgászéletet pöpecül. Úgy legyen.
Balatonmagyaródtól északra némi gyaloglás után elértük a Kányavári-sziget bejáratát. Ez az amúgy óriási, de nádasokkal, kisebb szigetekkel szabdalt Hídvégi-tó legfontosabb látványossága, ahová a híres öreg fahídon át lehet átjutni. (Erről nem bírtam normális képet készíteni, az alábbi csórt.)
A Kányavári hídról lelépve az egyik legszebb balatoni helyreértünk, ahol valaha is jártunk. Ligetes, ősfás, madarakkal teli világ. Van kilátó és tanösvény (Búbos vöcsök tanösvény), érdemes az egészet bejárni.
Nincs külön látogatási rend, bármikor be lehet jönni, napközben elvileg működik valami bódé a híd előtt, ahol mindenféle kaját és piát lehet vásárolni, egyet viszont nem lehet a szigeten: sátrazni. Erre legalábbis figyelmeztettek minket.
Mindegy, a terv úgyis az volt, hogy innen északnak megyünk tovább, amennyire lehet, végig a tó mellett. Van egy „Madárvárta” nevű pont a térképen, onnan nyílegyenes bicikliút vezet a zalavári hídig.
Délelőtt kezdtük a túrát, de már sötétedés után értünk fel Zalavárra. Találtunk egy kocsmát, ott kicsit ejtőztünk, aztán kerestünk egy sátrazóhelyet. Sajnos Zalavár nem lopta be magát a társaság szívébe; sem a környezet, sem a vendégszeretet nem volt az igazi. Ráadásul éjjel utolért a vihar, akkora szél volt, hogy a földbe passzírozta a sátrakat, meg attól rettegtünk, hogy ránk dönt egy fát is, úgyhogy reggelre mindenkinek ott volt a lőporkarika a gatyájában, úgy vonultunk le a zalavári dombról, mint megrendült Kun Béla a Felvidékről.
A Zalavárt Újszabarral összekötő úton letértünk jobbra, a récéskúti bazilika romjaihoz.
Persze közelebb lépve komikusnak hat a „bazilika” megnevezés, hiszen derékmagasságú falmaradványokat látunk, nagyjából kápolnányi területen, ám Récéskút története mégis tekintélyt parancsoló. Már a késő avar korban éltek itt emberek, Zalavár környékének fénykora pedig 800 után volt, amikor Pribina morva uralkodó Mosaburg (Mocsárvár) néven a keleti Frank Birodalom hűbérében grófságot hozott létre itt, és miután elkészült uralmi központja a zalavári Várszigeten, templomokat emeltetett, köztük a récéskútit, Szent János tiszteletére. Ez tehát tehát a környék egyik legjelentősebb karoling kori templommaradványa. A múlt tiszteletére itt Glenlivet skót whiskyt fogyasztottunk.
Innen kőhajtásnyira található a Kis-Balatoni Bemutató Központ a hozzá tartozó Makovecz-épülettel. Feltehetően itt a legnagyobb az egy négyzetkilométerre eső Cirill és Metód-szobrok száma Magyarországon.
Innen tovább, át a hídon elérünk Újszabarba, ahol semmi sincs, csak a Kis-Balaton Vendéglő, ami kedves kiszolgálással, erős közepes konyhával várja az út közben megfáradt turistákat, avar- és szlávkutatókat. Nem itt tört ki a balatoni gasztroforradalom, na.
Az autóúton északnak indulva értük el a piros (más térképek szerint zöld) jelzést, melyen a vicces nevű Egeraracsa érintésével Dióskál felé mentünk. Itt útközben fotózhatunk magunknak új Windows-hátteret vagy játszhatunk gladiátorosat is, ha kedvünk tartja:
A környéken találtunk kisebb horgásztavakat is. Az itt tapasztalt, szinte felfoghatatlan nyugalom példátlan módon feledtetni tudta a Pokémon Góval és kvótanépszavazás-kampánnyal terhelt közhangulatot. Migránst sem láttunk.
A végállomás Dióskál volt. Sötétedés után baktattunk a faluba, betértünk a kocsmába, amit amúgy rendkívül szimpatikus helyi fiatalok működtettek akkor, dumáltunk velük egy keveset, de nem ittuk Szekeres Imrére magunkat, mert még sátrazóhelyet kellett keresnünk. Csak másnap reggel vettem észre, hogy a falu közepén egy kerítéssel, NATO-dróttal (gyoda) és kamerákkal megerősített épület van. Nagyjából annyira illik a dióskáli tájba, mintha valaki tyúkólat telepítene a Boráros térre.
Van rajta tábla is, amin az áll: Hofeka, „A hazai fény...”, mely alapján ez lehetne az Üdvhadsereg Szabadegyház titkos támaszpontja is, de nem, ez az Elektromos Készülékek- és Anyagok Gyára jogutódának, a Hofekának az egyik gyártópontja. Lámpatesteket készítenek itt. Elég menő, hogy Dióskálnak van egy saját gyára.
A hétvégi túra némi buszozás után Keszthelyen, az egyik parti büfében zárult. A legjobb szívvel ajánlom mindenkinek a Kis-Balatont és környékét, a tóvidéket inkább bringával, a közeli (zalai) dombokat gyalog.
Korábbi túrabeszámolóink:
Bolondvár
Mecsek
Medves-Mátra
Őrség, Göcsej
Selmecbánya
Dömör-kapu
Terény-Szandavár
„Az Árpád-vonaltól a Malenkij Robot Memorialig”
Gemenc-Sárköz
Izland
