„A pénzügyi források rendelkezésre állnak,
csak ki kell nőni a gyermekbetegségeinket,
és meg kell őriznünk az idősektől kapott lelkesedésünket,
hogy a magyar természetjáró mozgalom
ismét a régi fényében ragyoghasson.”
(Orbán Viktor, Som-hegy, október 29.)
Mivel a pénzügyi források rendelkezésre álltak, a gyermekbetegségeinket rohadtul kinőttük és úgy általában az idősektől nyert egzaltációt maximálisan respektáljuk, pár hete ismét eggyé váltunk a természetjáró mozgalommal, mégpedig a Nyugat-Mecsekben. Elmondom, miért nagyon jó program ez.
Identitásépítő erő legalább minden páratlan évszakban egyszer hajnali MÁV-járatokkal tűrhetetlen távolságokba utazni, majd ott jelentős, de mértéktartó sörfogyasztás közepette túrázni, közben pedig természet- és néprajzi, valamint szociológiai terepmunkát végezni a zergevirágoktól a helyi alkoholistákig. Az alkalmas tájak között ezúttal a Mecsek volt soron. Pár éve az Óbánya–Hosszúhetény-tengelyen túráztunk, az is nagyon rendben van, most az általunk kevésbé felfedezett nyugati részre vonatoztunk.
Az útvonalterv a következő volt: vonattal Abaligetre (egy átszállás, 3,5 óra), barlang- és denevérmúzeum-nézés, túra, Orfű, tó, Pécsi-tó, sátrazás, malommúzeum, túra, Jakab-hegy (pálos kolostorrom, sasfészek, Zsongorkő, Babás szerkövek, halomsírok), Kővágószőlős, szállás, másnap pedig busszal Pécsre.
Itt a térkép:
Vagy tucatszor átnéztem a dolgot, kétnapos túrára Abaliget–Kővágószőlős-vonalon ez a legjobb terv, csomó minden esik az út mellé, extrábbat csak a Tubes felé tett kitérővel lehetett volna kitalálni, az viszont rohadt hosszú már, nekünk meg nem volt több időnk.
Az első nap 10 km-es, a második kb. 12 km-es túrát jelent, tehát még a megnagyobbodott prosztatával megvert kommentelőinknek is bátran ajánlható.
Abaliget vasútállomáson még ilyen régi táblák fogadnak. Ezeket érdemes megörökíteni, mert aztán hozzájuk vágnak valami TÁMOP-pénzt, ez meg még sokat fog érni az Ecseri piacon.
Az első túraállomás az abaligeti barlang. Kulturált környékbe illeszkedik, van itt egy kisebb felduzzasztott tó, meg a híres denevérmúzeum.
Amikor kombinált jegyet váltottunk a barlangra és a múzeumra, a pénztáros lecseszett, hogy már csak 12 perc van az utolsó barlangi túra indulásáig, a denevérmúzeum viszont szerinte minimum fél óra. Mondtuk neki, hogy nyugi, megoldjuk. Az erősködése utólag nevetséges volt, ugyanis a denevérmúzeum kicsi és érdektelen, már ha az ember már elmúlt 6 éves, és nem mondjuk mammológus. Negyed óra elég rá.
A barlang viszont jó. Az élményt a túravezető növelte, aki standup-előadásnak fogta fel a cseppkövek bemutatását. (Egy cseppkő amúgy – hacsak nem Hajdú Péter-alakú – nem olyan érdekes.) Kiderült az is, hogy az itteni járatokban él a világ egyik legmagyarabb állat: a Gebhardt-féle vakrák! Ez ugyanis – figyelem! – SEHOL máshol a világon nem található meg, csak itt, az abaligeti barlangban! Nagyon remélem, hogy ezt hamarosan a Jobbik is felfedezi. A Hét Vezér Terv után elnevezhetnének valamilyen programot, esetleg közteret a Gebhardt-féle vakrákról is.
A barlangtól Orfűig vezető út volt talán az egész túra legfantáziátlanabb része. Sötétedés után értünk a tó partjára. Nem voltam itt kb. tíz éve, ezért egészen felháborított, hogy a pécsiek nagyszámú kiköltözése és a fesztiválizmus ideterjedése ellenére az orfűi konjunktúra nem volt képes kitermelni egy normális kocsmát. Fel kellett gyalogolni Mecsekrákosra, hogy találjunk.
A környék elég kihalt volt, de ez a nyári üdülőövezetes jelleg miatt érthető. A máskor pezsgő élet nyomait olyan helyszíneken találtuk meg, mint pl. egy szabadtéri kondipark a tó partján, vagy egy már bezárt, de egészen nagy méretű Nemzeti Dohánybolt.
A mecsekrákosi kocsmáros gyerek nagyon hosszan sztorizott arról, hogy a Fishing on Orfű évek óta képes telt házat produkálni a környéken, neki pedig akkora forgalmat generál, hogy 2-4 óra alvásokkal bírja csak végigcsinálni. Ezzel lehet behozni a novemberi pangást is.
A Pécsi-tó partján sátraztunk, kellemes 7 fokban. A túlpihenés veszélyét a hajnalban Babettákon bedöngető horgászok űzték el.
Visszafelé megint bementünk Orfűre, ahol a baranyai idill mellett a helyi Coop üzletben Jakabos Zsuzsával díszített, Arzenál márkájú, körteízesített vodkát fedeztünk fel.
Az Arzenál a tudatos életmód mellett: a Magyar Úszó Szövetség hivatalos támogatója!!!
Nincs messze az Orfűi Malommúzeum, ami az út egyik legjobb döntése volt. A Vízfő-forrás patakjára települt XIX. századi vízimalom az ország egyetlen működési engedéllyel bíró patakmalma, ráadásul nagyon jó állapotban van.
A fenti képen a Mekényesről áttelepített, egykoron lóhajtásos (két lóerős!) szárazmalom látható. Kevésbé látható, hogy mellette van egy olajütő is. Mindegyik működőképes állapotban van.
Az olajütő egyébként a Kárpát-medence – feltehetően – egyik legnagyobb tölgy-gesztjéből készült. A fa életkora meghaladja a 300 évet. (Az olajütőn amúgy lenolajat, makkolajat és más olajokat nyertek ki, amit utána elsősorban világításra használtak.)
A Gebhardt-féle vakrák után ismét nagyon magyar dolgokról beszélünk: a vízimalom abszolút magyar világszabadalom alapján épült fel. Mivel ez az őrlési eljárás ment tovább a malmok evolúciójában, a világ sokat köszönhet a magyar feltalálóknak.
Az 1895-ös, ma is működő Oser hengerszék mesterjele. Az orfűi malomban szezonban tartanak kenyérsütési bemutatókat is, többféle lisztből. Nem túlzok, tényleg fantasztikus szerkezetek vannak itt, érdemes eljönni.
A malmozás után a Vízfő-barlang bejáratához mentünk, ami innen csak tíz perc. Azt hallottam, hogy van itt valami nagyon egyedi épület, amit érdemes megnézni. Ezt találtuk:
Lehet, hogy nem töltöttünk el elég időt itt, de fogalmam sincs, hogy ez micsoda. Tippjeink a Mecseki Matolcsy György Energiagyűjtő Központtól a félbehagyott vidámparkig szórtak.
Melléktevékenységként Új Széchenyi Terv-táblákat fotóztam. A legextrémebb hely, ahová Új Széchenyi Terv-táblát tettek, az a Vízfő-barlang belseje. Belseje.
A nem bakancsos-gyaloglós, hanem fekvekúszós-traverzálós barlangjárás szerelmeseinek amúgy ez a környék ideális terep. Az abaligetin túl egy csomó járat van errefelé (többek között a vízfői), de ezek csak előre egyeztetett, speciális mászással fedezhetők fel.
Ismét nagyon jó szakasz következett. A Kővágószőlősig vezető úton rengeteg dologra akad az ember.
A térképes tervezésnél már néztük, hogy útba esik egy pálos kolostorrom a Jakab-hegyen, a Sötét-völgy fölött. Mármost amikor a gyakorlott túrázó a „pálos kolostorrom” kifejezést látja, tudja, hogy az általában egyet jelent néhány, különböző népek által többszörösen lepusztított kőhalommal, ami amúgy tök elkeserítő és nagyon jellemző a történelmünkre. Ezért lepett meg, mennyire komoly az erdő közepén terülő mecseki maradvány.
Az ásatások tanúsága szerint a XII. században a hegytetőn, a korábbi (vaskori) földvár közepén egy falu lehetett. Ennek nyomai amúgy megvannak szerte az erdőben: kőhalmok, láthatóan ember vájta árkok, stb. A falu félköríves szentélyű templomát és a templom körüli temetőt is feltárták már. Az internet szerint 1225-ben Bertalan pécsi püspök itt gyűjtötte össze a Mecsekben élő remetéket, majd épített nekik kolostort. Több XIV. századi oklevélben is szerepel a kolostor. 1540 körül a szerzetesek a törökök miatt hagyták el ezt a helyet. Innentől kezdődött a kolostor pusztulása, bár a történetírás elvileg több helyreállításról is tud.
A kolostor romjainak XIX. századi ábrázolása
A Jakab-hegy amúgy furcsa környék. Miután láttam, hogy egy néhány négyzetkilométernyi terület tele van halomsírokkal, egy kelta-kori földvár nyomaival meg mindenféle romokkal, régen szakrálisnak tartott kövekkel, utánanéztem, hogy miért ilyen sűrű ez a hely. Kiderült, hogy Sopianae (Pécs) római megalapítása előtt itt, ezen a hegyen volt a római hódítókat megelőző legnagyobb központ. A Jakab-hegyen egymásra rétegződik egy bronzkori telep, majd a kora vaskorban felépült földvár, amely a Kárpát-medence akkori legnagyobb vára volt. Ha valaki az erdőben jár, ma is láthatja a sáncokat, de a vonalvezetés a legegyszerűbb turistatérképről is visszaköszön.
Többek között egy Mrenka Attila nevű fickó is írt régészeti tanulmányt a Jakab-hegyről; ő egyértelműen kultikus helyként írja le ezt a mikrorégiót. A hallstatti kultúra által létrehozott földvár, a kelta tumulusok is erre utalnak, és meglehetősen érdekes, hogy hosszú évszázadokkal később a keresztény remeték is itt találták legalkalmasabbnak a letelepedést. Csak mondom.
Persze a táj nagyon szép; lehet, hogy ez ihlette az itt építkező kultúrákat: a babás szerköveknek nevezett kilátópont például az amorf kövek miatt érdekes.
Túrából ennyi volt két napra. Kővágószőlősön a napi gyaloglást egy nagyon szimpatikus szálláson vezettük le. Az alábbi whisky értékét nem részletezem, bízom a művelt kommentelőkben.
A Mecsek nyugati része tehát jó hely, érdemes kevésbé trágya időben is visszajönni ide. Láttuk, hogy az Orfűi- és a Pécsi-tó körül most is élénk a bringás kultúra, mivel a tavak körbejárhatók, ami esztétikai élménynek sem lehet utolsó. Szezonban működik errefelé még egy-két skanzen is, de a lényeg vitán felül a malommúzeum.
*
Korábbi túrabeszámolók:
Medves-Mátra
Őrség, Göcsej
Selmecbánya
Dömör-kapu
Terény-Szandavár
„Az Árpád-vonaltól a Malenkij Robot Memorialig”
Gemenc-Sárköz
Izland
