Kárpátalja, 2011 telén
Van, aki marokkói kalandtúrára fizet be súlyos pénzeket, mások biztosítás nélkül másznak sziklaomlások mellett, megint mások freedivinggal kockáztatnak; mi a hetekben inkább átléptük a határt keletre Beregsuránynál és alámerültünk az ukrán valóságban. Persze nem először, én legalábbis biztosan nem. Nagyjából fél évtizede gyakran, évente jártam át nagyobb társaságban hol biciklivel, hol busszal hágókat, valamikori várak romjait nézegetni. Kárpátalja történelmi emlékekből kimeríthetetlen.
Az embernek egyúttal alkalma nyílik bizonyos hazai eseményeket, éppen trendi fogalmakat átszűrni, majd újragondolni egy-egy vadkeleti élményben. Például amennyiben Magyarországon nincs sajtószabadság, megszűnt a jogállam, és a demokrácia már csak Ferenc beszédeiben létezik, akkor Ukrajnára nincsenek szavak. Hogy mást ne mondjak, abban, ahogy az ukrán határőr hajthatatlanul cigit kutatott a kocsiban - nemdohányzásunkat deklaráló és csempész fajtánkra vonatkozó kérdéseket határozottan visszautasító gesztusaink után is -, majd kudarcélményét valamiképp' csökkenteni óhajtva megtalálta a műszerfal mögött az egy doboz ukrán staubot, amit egy perccel korábban maga rejtett oda önkezével, szóval abban ránk mosolygott a Larry Wolf-i és Szűcs Jenő-i értelemben vett Kelet-Európa.
Ha már jármű. Mindenképpen jogos az érvelés, miszerint Kárpátalján nem érdemes feltűnést keltő kocsival mászkálni, főleg magyar rendszámmal nem. A sötétített üveges Ladák, a még a Brezsnyev-korból maradt mentőautók és a 200 forintos benzin hazájában így egy tájba illő, 25 éves Volkswagennel döngettünk – melynek minőségét ugyan sok szitok érte, hiszen kétszer kellett bebikázni három és fél nap alatt, életünket a közutak hó- és jégmentesítésének módjait nem ismerő hatóságok miatt mégis a rajta levő téli gumiknak köszönhetjük.
Eltévedésekkel, ráadás bolyongásokkal együtt nagyjából 1500 km-t tettünk meg a rendelkezésre álló közel négy nap alatt. Az útvonal (kattintásra nagyobb lesz):
Kárpátalján belül az volt a terv, hogy először elérjük a legtávolabbi pontot (Kőrösmező), majd pedig visszafelé bejárjuk Técsőt, a két Tiszta találkozását (Rahó), majd következhet Munkács, kisebb kanyarral Szolyva, Ungvár.
Az időbeosztás sűrűségéből következett, hogy nem jutott tisztességgel idő egy csomó részletre; ezért itt a beszámolóban is csak négy helyről lesz szó: Kőrösmező (Árpád-vonal), Rahó (Tisza), Técső (református templom), Szolyva (malenkij robot).
A Kőrösmezőig tartó út külön bejegyzést érne. Meg a Kőrösmezőig tartó úton szerzett rendőr-élmények, hiszen itt minden igazoltatás egyenlő egy kisebb egyenruhás ceremóniával körített lopással. Te ugyanis nem tudsz úgy felkészülni közúti közlekedésből, hogy a közeg ne találjon rést a rendszerben (nálunk előkerült az izzókészlet- és pótbiztosíték-gyűjtemény is). Ilyenkor jön a jelszó, „protokol”, majd vár. Csak a civilizációs küldetéstudatból és páratlan időhúzási rutinunkból eredő képességeinknek köszönhetjük, hogy nem hagytunk a tetveknél némi valutát egyszer sem.
Kőrösmező a rahói járás mintegy 8200 lelkes települése a Kárpátokban, a Fekete-Tisza völgyében, a Tatár-hágótól nem messze, Budapesttől viszont 508 km-re. Vége nem lenne az ukrán viszonyok fikázásának, ha nem tesszük ki a lábunkat mondjuk a nagyszőlősi vagy a beregszászi járásból – Kőrösmező és környéke más. Hatalmas (mármint itthoni szemmel hatalmas), képszerű hegyek közötti, békés, viszonylag rendezett vidék ez. Más tájakkal ellentétben vendéglátóink szerint itt a bringát is kint lehet hagyni, akár lánc nélkül is a krimó előtt, ott lesz később is. A hegyeket itt a huculok nyugodt, bár nem túl művelt fajtája lakja. Fát döntenek, állatot hajtanak, ahogy évszázadokkal ezelőtt is. Sok itt a békés hétvégi alkoholista.
Kőrösmező neve amúgy nem a Körösök nevéből ered (jó messze is vannak innen), hanem a kőrisből. Valaha sok kőrisfa volt itt. Átfogóan ezt a hegyes-völgyes tájat, még nagyobb látószögből teljes Kárpátalját Ezüstföldként szokták emlegetni a helyiek. Ez a sok csillogó patak, folyó, szikla, nem utolsósorban pedig a november elejétől márciusig tartó kemény havazások miatt van. Ottjártunkkor a reggeli mínusz tizenkettő tök átlagosnak számított.
Kőrösmező nem város, hanem városi jellegű település. A szovjet időszakban erőltették itt is a városiasodást meg az iparosodást. Az említett kultúra élen járt a kevésbé adekvát létesítmények kevésbé adekvát helyszíneken történő felhúzásában. Kőrösmezőn ezért műszőrmegyár épült.
A fenti képen az Edelweiss Hotel látható. Még a magyar korszakban álmodták ide, a revízió után. 1939-ben készült el, Horthy Miklós Szálló néven. Elvileg azért épült, hogy a kormányzóság ide járhasson vadászni. Horthy ennek ellenére sosem járt a szállóban. A konyhája sajnos szar.
Kőrösmezőtől elég néhány kilométert gyalogolni a hóban, máris mindenféle világháborús nyomokba botlik az ember. Célom ezt részletesebben bemutatni, mert baromi érdekes, minden figyelmet megérdemel.
Az első a kőrösmezői temető, melynek érdekessége, hogy rengeteg svábos nevet lehet látni sírjain. Most kb. 800 magyart tartanak számon az egész településen – régen ez a szám persze sokkal nagyobb volt, ám még régebben arányaiban kevés magyar élt itt. A kettő közötti ugrás Mária Terézia tevékenységének köszönhető. Ő ugyanis rengeteg svábot telepített ide, határvédelmi célokból. Ezek a svábok aztán nem meglepő módon nem az itteni ruszinokba, huculokba olvadtak be, hanem magyarok lettek.
A temető legfelső része egy első világháborús sírcsoport (ld. lenti kép). Állapota igen rossz. Közelebbről megnézve pedig látszik, hogy az idő vasfogán túl más is közrejátszott ebben. Szembetűnő, hogy valamikor jelölt sírok voltak ezek. Kalauzunk, kárpátaljai barátunk elmondta, hogy a front előrenyomulásával szovjet katonák rongálták meg, verték le a névtáblákat, felsőbb utasításoktól nyilván nem függetlenül 1944-45-ben. A sírcsoport előtti keresztről is lefeszítették az emléktáblát, a korpuszt megrongálták. Ma is így van.
A kereszt előtti betontömbből egy lövedék maradványa áll ki. Jellemző kompozíció.
Feljebb araszolva a gerincen (nagyjából 1200-1500 méteren) illegális fakitermelőkkel találkoztunk, akik lóval és szánnal szállították a kidöntött fát. Odébb még több ilyet láttunk. Volt olyan hucul csoport, ami szét is ugrott és bebújt az erdőbe, vagy elsomfordált másik útra, amíg el nem hagytuk a favágásuk helyszínét. Nagy károkat okoznak az ősfenyvesekben.
Lakóház a gerincen. Csirkéket, lovat tartanak, láttuk. Tévéjük viszont nincs.
Néhány km gyaloglás után már látszanak az első nyomai annak, amiért (a táj mellett) eljöttünk idáig. Az Árpád-vonal erődrendszerének maradékai. Érdemes pár mondatot fecsérelni arra, miért fontos vagy érdekes dolog ez.
Az Árpád-vonal a Magyar Királyi Honvédség által a Keleti-Kárpátokban kiépített legfontosabb erődrendszer, az 1943-as „Kárpátvédelem” elgondolás gerince, mely az ország belseje felé futó völgyekben létesült, a határtól 15-20 km-re. Nagyjábóli vonala: Borsa, Havasmező, Tiszabogdány, Kőrösmező, Brusztura, Németmokra, Alsókalocsa, Szinevér, Ökörmező, Volóc, Alsóverecke, Havasköz, Fenyvesvölgy.
Az Árpád-vonal keretében 99 támpont, 759 tartós vasbeton építmény, 349 fa-föld bunker. 439 nyílt tüzelőállás és 400 km futóárok épült 1944-ig, saját korában a legmodernebb elvek szerint, olyan más erődítések tanulmányozása alapján, mint a Maginot-vonal. (Az alább néha előforduló ábrák Szabó József János 2002-es, Az Árpád-vonal c. könyvéből származnak.)
Az Árpád-vonal előterében az országhatáron, hágókon, valamint első világháborús lövészárokrendszerek és műszaki akadályok alapjain ráadásul még két másik védelmi rendszer is húzódott (Hunyadi- és Szent László-állások), így a defenzíva teljes mélysége néhol elérte a 40-50 km-t. A Keleti-Kárpátok erődrendszere sosem készült el teljesen, az ottani harcok megkezdésének pillanatáig épült-bővült, tehát tulajdonképpen torzó volt a szovjetek megérkezésekor – a völgyzárak közti hegygerinceken pl. alig volt erődítés. Éppen ez utóbbi volt az egész rendszer hibája, gyengesége: az egyes támpontok között viszonylag nagy távolságok voltak, emiatt az átszivárgás könnyű lehetett.
Bár egy ilyen vonal építésénél elvileg nem is arra számítottak, hogy ez áttörhetetlen védelem lesz. Amiért kulcsfontosságú: időt biztosít a saját erők tervszerű bevetésére.
Kőrösmezőn ma, 2011-ben is jól tanulmányozható, hogyan nézett ki egy völgyzár, mely a lényege ennek az egész védelmi vonalnak. Egy völgyzár nagyjából 10-20 kiserődből álló bunkerrendszert jelent. A bunkerek zömmel kicsik, nem nagyobb csoportok hosszas tartózkodására tervezték őket. Minden vasbeton építményhez tartozik futóárok-rendszer (ezek máig látszanak az összes kőrösmezői rom körül), melyek nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. A völgyzár tehát minden esetben ilyen sejtszerű részekből állt.
Sejtszerű részek a műszaki zárak is. A műszaki zárak jellegük szerint lehettek rombolások (tehát preventív út- és vasátrombolások) vagy telepített zárak (rendszerek), működésük szerint pedig robbanó vagy nem robbanó zárak. A robbanó műszaki zárak elemei az aknák (irányított aknák/aknacsapdák). Nem robbanó műszaki zárak: erődítési (harckocsiárok, harckocsifal, harckocsibuktató, tüskésdrótakadály), hidrotechnikai (elárasztás, eljegesítés, elmocsarasítás), elektromos zárak vagy torlaszok lehettek. Láttunk tankakasztó gúlákat is, melyek pontosan úgy és ott állnak, ahogy és ahová közel hetven éve tették őket. Ezek egyszerű vasbeton gúláknak látszanak; viszont a harckocsi azonnal ledobja a lánctalpait és mozgásképtelen lesz, mihelyt rámegy. Ezen túl látszanak még tankcsapdák nyomai is, árkok, mint ez:
A hegyi háború mocskos dolog. Összeszűkült, mélyen tagolt harcrend, megnyúlt hadtápvonalak jellemzik, a frontális manőverezés lehetősége megszűnik, a híradás megszervezése nehéz. Helyi barátunk mesélése szerint itt, Kőrösmezőnél ráadásul hosszan húzódott elektromos-kerítés is; sok fiatal katona vesztette itt életét, akiket a szovjetek vezényeltek előre, hogy alkalmatlan eszközökkel távolítsák el a drótrendszert.
1944-ben a 4. Ukrán Front (24 szovjet hadosztály, feladatuk a vonal áttörése volt) önmagában nem volt elég erős ahhoz, hogy leküzdje a Kárpátok védelmi rendszerét. Ahhoz először az arcvonal északi szárnyán történt áttörés, valamint aprólékos, lassú bekerítő-megkerülő hadműveletek sorára volt szükség – és persze a román kiugrásra, no meg szlovák forradalomra. A 4. Ukrán Front tehát nem áttörte az Árpád-vonalat, hanem a bekerítés veszélye miatt visszavonuló magyar I. hadsereget követve birtokba vette az üresen hagyott állásokat.
Sajnos szomorú, hogy a bunkerek maradványait sokszor szeméttel pakolják tele a helyiek. Bár van olyan is, hogy egy építmény egy gazdálkodó kertjében, tárolóként hasznosul.
Lazításnak tekintsük meg a Hoverláról készült képet. A középső hegycsúcs az Északkeleti-Kárpátok és Ukrajna legmagasabb csúcsa. 2061 méter.
Ezután haladjunk visszafelé, Rahóra, ahol megtekinthető a két Tisza, vagyis a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyása. Rahóig az út megint nagyon veszélyes, mert akkora kátyúk vannak, amikben egy kész faiskola telepíthető lenne. Az utak jégmentesítésének hiányára pedig már tettem említést fél méterrel feljebb. Íme a két Tisza:
Megfogadtam, hogy nem kúrom tele a posztot az ukrán nyomorról és szerencsétlenségről szóló képekkel, de egyet itt el kell sütnöm. Az alsóbbrendűek ugyanis teleszarják szeméttel a környéket, hogy a nagy Tisza rögtön úgy indul, hogy ömlik bele az ételmaradék, a háztartási hulladék. Ócska érzés látni.
A Tiszához még egy dolog. 2003-ban (nyáron) voltunk utoljára a Fekete-Tiszánál, hogy megtaláljuk a forrását. Akkor ez nem sikerült. A táj néhol átjárhatatlan, semmilyen irányítópont, segítség nem volt. Kőrösmezői barátunk szerint ma már kiépítették rendesen, mert sok turistát vonz, van tehát miért visszajönni.
*
A következő állomás Técső. Técsőn kétségtelenül az egyik legnagyobb érték a református templom: a 209 különböző díszítésű kazettából álló, páratlan mennyezet és a '48-as zászló, mely 90 évig volt a toronyban egy ládába rejtve:
Técső – ahogy a lelkész úr mesélte nekünk – nem adja zászlaját, bárhogyan, bármennyiért is kéri akár magángyűjtő, akár a Nemzeti Múzeum. Összetartó, megtartó erőt jelent az egész (amúgy 1400 fős) gyülekezet és a teljes helyi magyarság számára. Ráadásul Técső hagyományosan Kossuth-párti hely, a világ hatodik Kossuth szobrát is itt avatták.
Az említett kazettás mennyezet megint külön történet. Felsőbányai Asztalos János 1748-as munkája tényleg rendkívül sokszínű, összetett szimbólumrendszert tár fel. A legmerészebb értelmezését Pap Gábor művészettörténészt hozta eddig, aki (többek közt) az ősvallás és a keresztyénség összeérését is látja a műben. Az ekörüli vitákat most inkább nem bontom ki (leérne e lap aljáig).
Ráadás érdekes hír Técsőről: különböző röntgenes vizsgálatok alapján a templom legősibb részén (mely régen katolikus templom volt) a vakolat alatt Árpád-házi királyok és angyalok ábrázolásai vannak. Egy sor következő kutatás feladata ennek értékeit feltárni.
*
Most ugrás. Innen, Técsőtől 100 km-re található Szolyva. Ha bombasztikus akarnék lenni, most azt mondanám, hogy ezzel foglaljuk keretbe a világháború végéről szóló utat, az Árpád-vonal áttörésétől az itteni tábor szomorú történetéig. De nem mondom.
Szolyva ma már egészen nagy városnak számít a maga 15 000 lakosával (ebből 800 magyar). Célunk itt különböző okokból az óvoda, majd pedig a város tragikus nevezetessége, a Malenkij Robot Memorial volt.
A malenkij robot munkatábor története 1944 telén kezdődött, amikor az Ungvárra bevonult szovjetek háromnapos munkára („csak egy kis munka” - innen a tábor neve) kezdték toborozni a férfiakat. 1944. november 23-ig a kárpátaljaiak mellett kelet-magyarországi férfiakat és német nőket, majd szatmáriakat irányítanak ide. A viszonyok elképesztőek; az emlékműnél levő harangtorony aljában kiállított, itteni rabok által hazaírt levelek, könyörgő kérvények, versek mind erről tanúskodnak. Élelem fűrészporral kevert morzsákon kívül alig van az iszonyú hidegben, sokakat halálra dolgoztatnak, aki szökni próbál, ásókkal verik agyon a munkásőrök.
.jpg)
A parkban, félkörben felállított márvány emléktábla-soron mintegy 8000 magyar és német áldozat neve olvasható. Falvanként, ABC-sorrendben. Súlyos dolog látni, hogy volt, ahol kisebb településről egy (a nevek alapján feltehetően) egész családot elvittek.
Azt mindenesetre jó látni, hogy viszonylag sokan járhatnak a Malenkij Robot Memorialhoz; sok a koszorú, a felavatott emléktáblák, részvétnyilvánítások egészen a közelmúltig datálódnak. Semmiképpen sem szabad, hogy ez a hely feledésbe merüljön.
