Ellenforradalmárunk Párizs utcáit járja. Arcán alig titkolt döbbenet. Szereti a bort, de állapotán nem segít már néhány pohár Corton-Charlemagne.

Letagadhatatlan civilizációs átrendeződés tanúja. Tudja, a történelem tovább halad a megszokott útján. Úgy néz ki, egyszer majd franciák nélkül. Európaiak nélkül. Lebontott templomok. Vadonatúj mecsetek. Bevándorlókkal szinten tartott demográfiai mutatók. Emberi jogi kategóriákba erőszakolt természetellenes magatartások.

Így nem túl csinos az Egyház legidősebb leánya, noha még sosem volt rajta ilyen drága a viselet.

A Szajna irányába siet. Pár perc múlva végre megpillantja a Sainte-Chapelle égbe törő vonalait.

A kápolna a keresztény középkor lenyűgöző emléke. Ahogy hatalmas festett üvegablakain átszűrődik a fény, élénk színek közvetítik a szenvedés és szépség, kereszt és dicsőség kettősségét.

Látogatónk első benyomása a teljes csodálat. Megérinti a csend mozdulatlan nyugalma. Nincs mit mondania, érzékeit egyszerűen hatalmába keríti a környezet hangulata. Szinte hallja, látja, érzi: Per crucem ad lucem.

Mégis, hogyan alkothatott egy sötét kor ehhez hasonlót?

*

Még néhány pillanat, és megtalálja összegabalyodott gondolatainak fonalát.

Ahogy egy modern felhőkarcolóban Louis Sullivan, úgy ebben az épületben is ott rejlik korának embere. Itt a forma még nem a funkciót követi. Nem a hasznosság az elsődleges érték. A hangsúly egyértelműen a szépségen van. Isten jellemzőjén, ami lényegét tekintve objektív.

Roger Scruton szerint ma a szépség azért van eltűnőben, mert úgy élünk mintha nem számítana. Mintha nem lennének morális szükségleteink. Nem fontos, mert nincs hasznunk belőle. De ekkor még nem rúgta ránk az ajtót Marcel Duchamp. Még nem minden műalkotás és nem mindenki művész.

Világos, a kápolna megálmodója hitte, hogy a mennyország létezik. Élet és halál nem értelmetlen illúzió. Isten ítélőszéke elkerülhetetlen realitás. Az alapvető törvények és szabályok, amelyeken örök boldogsága áll vagy bukik, valóságosak. Mert Isten által adottak. Ezért meg nem változtathatók. Ezért aki a lelki harcot meg akarja vívni, annak erényekkel kell felvérteznie magát. Gyakorlásuk nélkül ugyanis nem tartható féken a kegyelemtől elszakító bűn. Az emberben dúló belső forradalom.

Nem csoda, hogy a hétköznapi életben kiemelt szerepet kapott az alázat és a mértékletesség. A kor gyermeke ezért bár messze nem tökéletes, de bűnbánó, jámbor és alázatos.

A XII. és XIII. század során a társadalmi és politikai berendezkedés lehetővé tette, hogy a keresztény teológia és filozófia áthassa a világi élet legutolsó szegletét is. A hit fényében a közösség és az egyén végső célját a világi javak és élvezetek hajszolása helyett, Istenben látta.

Ez a rend alapelveiben megfelelt egy közjóra irányuló organikus társadalomnak. Ami természetesen, néhol spontán fejlődik a természetjog és az isteni törvény vezérlete alatt. Ahol az evangélium terjesztését és védelmét az egyházi és világi vezetők egyaránt fontos feladatuknak tekintik. Ami hierarchikus, bár az elit hatalma jelentős korlátokba ütközik, a kezében összpontosuló erős tekintély ellenére. Ahol a család a társadalom alapvető egysége.

Gyakorlatilag szervesen kialakult, féltékenyen őrzött fékek és ellensúlyok korlátoztak minden hatalmi törekvést. A despoták és diktátorok más vidékek és későbbi korok szülöttei voltak.

*

XVI. Benedek pápa gondolata segít megérteni Európa valódi identitását, amely az ószövetségi egyistenhit, a klasszikus görög filozófia és a dialektikus gondolkodásmódon csiszolt, gyakorlatias római jog találkozásában öltött testet.

Elsősorban ez a szerencsés esemény magyarázza Európa bámulatos eredményeit.

Az Egyház által tanított evangélium vívmányai kifejeződtek az önzetlen szeretetben, az emberi élet szentségében, a nők tiszteletében, a házasság méltóságában, az igazságos háború eszméjében. Egyetemein pedig virágzott a magas szintű vitakultúra által fejlesztett tudományos élet.

XIII. Leó pápa Immortale Dei című körlevelében ezt olvashatjuk:

„Volt idő, mikor az evangéliumi tanítás volt a kormányzás zsinórmértéke. Ebben a korban a sarkalatos és az isteni erények átitatták a törvényeket, az intézményeket, a népek szokásait, a civil közösségek és társaságok minden kategóriáját és azok kapcsolatait. Akkoriban mindenütt virágzott Krisztus vallása a neki járó méltóságban, egyetértésben a törvényes főhatalom és közigazgatás védelme alatt. Akkoriban az Anyaszentegyház és az állam szerencsés összhangban s egy lélekben fáradozott azon, hogy kölcsönösen segítsék egymást sajátos céljaik elérésében. Az államrend és a civil szervezetek így minden várakozást meghaladó, gyümölcsöző egységet teremtettek, aminek az emlékei tovább élnek és élni fognak, hiszen a történelem pecsétje alatt számtalan dokumentum őrzi a tényeket, melyeket az ellenség egyetlen ármánya sem tudott elpusztítani vagy elhomályosítani.”

A krisztusi elvek gyakorlatba ültetésének természetes következménye: trón és oltár szövetsége, egy sajátos egység a megosztott sokféleségben. Olyan alakokkal, mint IX. Szent Lajos és Aquinói Szent Tamás.

Ettől az univerzalizmustól retteg minden magára valamit is adó forradalmár. Mert a Krisztus nélküli egység barátja. Egy elképzelésnek, ami általában sokat ígér, de rendre keveset ád. Ahol a keresztnek nincs helye a magánéletben, a családban és a közéletben.

Szent X. Piusz pápa Notre charge apostolique című apostoli levelében erről másképp vélekedik:

„Nem, a civilizációt nem kell többé feltalálni, sem az új államot a felhőkbe építeni. Volt és van: ez a keresztény civilizáció, ez a katolikus állam. Csak arról van szó, hogy szüntelenül fel kell állítani és újraépíteni természetes és isteni alapjain az egészségtelen utópia, a lázadás és az istentelenség mindig újraéledő támadásaival szemben: Omnia instaurare in Christo!” Mindent Krisztusban megújítani!

Zárják a kápolnát. Mennie kell.

Már vagy egy félórája elhagyta a Cité szigetét, amikor valaki a kezébe nyom egy szórólapot. Holnap Rodney Brooks, a robotika professzora ad elő. Megfordítja. A hátoldalán szereplő rövid idézet megragadja figyelmét. Magyarul így szól:

„Gépek vagyunk, ahogy feleségeink, gyermekeink és a kutyáink.” 

És a középkor volt sötét?

***

Filemon Norbert esszésorozatának első részét itt olvashatja: A Nyugat öngyilkos forradalmáról