Ma száz éve, 1914. augusztus 17-én a keleti fronton hősies és hiábavaló halálrohamra indultak a Monarchia huszárjai az orosz állások ellen. A lovasrohamban elöl haladó 7/II. huszárhadosztály gyakorlatilag teljesen megsemmisült, és hatalmas veszteségeket szenvedett az 1. huszárezred is, helyenként azonban áttörték az orosz első állásokat. Erről a rohamról is ír Ungváry Krisztián Tettesek vagy áldozatok? című kötetében, melyben idézi gróf Keller orosz dragonyos főhadnagy visszaemlékezéseit a halálroham napjáról. Az orosz tisztet idézzük most a tragikus nap emlékére.
Tisztelet a hősöknek!
„A gorodok-satanow-i események idején és helyén parancsőrtiszt voltam... A velünk szemben felvonuló osztrák-magyar haderők legkisebb mozdulatáról is tájékozva voltunk, ami nem volt nehéz, mert titkos telefonvonalainknak jóformán a Szeretig minden fontosabb községben állomása volt. Tudtuk, mikor, hol és milyen ezredek vagoníroznak ki, tudtuk, hol táboroznak, tudtuk, merre mennek, és szinte megdöbbenve láttuk, hogy az osztrák-magyar hadsereg részéről a felderítés vagy nagyon hiányos vagy egyáltalában nincs. Ennek illusztrálására felhozom, hogy mindazon határmenti községekben, melyeken az osztrák-magyar csapatok keresztülhaladtak, a mi katonáink tisztek és vezérkari tisztek vezetése alatt civil ruhában rejtőzködtek, illetve nem is kellett nagyon rejtőzködniük, mert a parasztházakban ellenség vagy kémek után nem kutatott senki sem. Igen mulatságos volt például a Satanow melletti Satanowskaja kolostor esete, ahonnan a pravoszláv szerzeteseket eltávolítottuk, a csuhákba a mi tisztjeink bújtak bele, akik azután a Gorodokról érkező telefonparancsok szerint az egész éjszakai rajtaütést irányították. Tehát a helyzet az volt, hogy miközben a Frohreich-féle lovashadosztály már Gorodoknál verekedett, azalatt 20-25 kilométerrel a háta mögött civilbe öltözött katonák és gépfegyverek egész kis hadserege várta, és erről a hadosztály semmit sem tudott.
Nem akarok füllenteni, valamit azért megneszeltek. Augusztus 17-én, amikor a lovashadosztály Gorodok felé átvonult, megszólalt a satanowskajai telefon, és izgatottan újságolja, hogy a kolostort ágyúval lövik. Később újra megszólalt a telefon, és jelentette, hogy a veszély elmúlt, nincs semmi baj. Egy járőr bejött a kolostorba, de miután meggyőződött róla, hogy a gyanús épületben csupa jámbor szándékú és alázatos csuhás tartózkodik, nyugodtan elvonult. Azt is jelentette, hogy ezalatt Satanowban a mi civilbe öltözött kozákjaink vizet és élelmet vittek a fáradt magyar huszárok elé, akiket annyira megnyertek és megnyugtattak, hogy a jószívű legények még cigarettát is adtak nekik.
Mi már akkor Gorodokban körülbelül tudtuk, hogy ebből a lovashadosztályból csak kevés huszár menekül meg élve...”
„Ami a gorodoki halálrohamot illeti, részben egy magasabban fekvő pontról néztem, részben pedig telefonon értesültem róla. Meg kell jegyeznem, hogy ennek a lovasrohamnak a gorodoki, minden pontjára pontosan belőtt gyakorlótér volt a színhelye, amit azonban feltétlenül kellett tudnia az ellenséges hadvezetésnek is.
Mikor láttam, hogy a drótsövények és a jól beépített gépfegyverek ellen lovasroham indul meg, bennem, mint vérbeli lovastisztben meghűlt a vér. Az első pillanatban nem értettük a dolgot, és azt hittük, hogy valami még előttünk ismeretlen harcmodorról van szó, talán előre akarnak menni az alkalmas takarásig, és ott lóról szállva, tovább folytatni a támadást. Nem ez történt.
Úgy jöttek, robogtak, mint a megvadult ördögök. Félelmetes volt...
A mi gépfegyvereinket tisztek irányították, akik szigorú parancsot kaptak, hogy a lovastömeget engedjék közel, lehetőleg a drótakadályok elé, és akkor kezdjék meg a tüzelést, ha a tömött sorban vágtázó huszárokat meg tudják semmisíteni.
Tisztjeink teljesítették a parancsot, és a látványtól én, az ellenséges katona, valósággal ideggörcsöt kaptam. A lovasroham percek alatt összedőlt, és az imént még daliás huszárcsapat egymás hegyén-hátán fetrengett, vonaglott, ordított és haldoklott.
Ilyen hősiességet és ilyen hajmeresztő könnyelműséget még a legöregebb, több háborút megjárt katonáink sem láttak. Mindenki oda volt. A gépfegyvereket irányító tisztek közül többen sírva fakadtak...
Mikor a megtépázott ellenséges lovasság visszavonult, valamennyien a drótakadályok elé siettünk, hogy bekötözzük a sebesülteket, és eltemessük a halottakat. A sebesült huszárokat azonban nem lehetett megközelíteni, mert feltápászkodtak, és ránk lőttek. A nyomorultakat úgy kellett egyenként elpusztítani...
Különösen megrendítő volt egy szép, fiatal huszárfőhadnagy esete, aki döglött lova mögé húzódott, és onnan állandóan tüzelt. Mikor elcsendesedett, azt hittük, kifogyott a tölténye, és egy kozák főhadnagy, akit ez a hősiesség nagyon meghatott, vállalkozott rá, hogy odamegy hozzá és beszél vele okosan. Kibújt az állásából, és megindult az ellenséges tiszt felé. A huszárfőhadnagy magához engedte, azután kirántotta pisztolyát, és közvetlen közelről halántékon lőtte.
Ezt a huszárfőhadnagyot külön temettük el.”