Máthé Áron cikke a Kommentár folyóirat Tizenkét téves mítosz c. összeállításából.

*

Hollós Ervin régi, meggyőződéses kommunista volt. Az illegalitásban, majd a kiépült kommunista diktatúrában betöltött különböző funkciók után az 1956-os forradalmat követően került a politikai rendőrséghez, majd a BM „belső reakció elleni elhárításnak” helyettes vezetője lett, végül 1961-től a III/III-as csoportfőnökség vezetőjeként szolgálta a diktatúrát. Egy évvel később azonban, a párton belüli hatalmi harcok következtében mint az „ultrák” egyik képviselőjét leszerelték. Ezután a számára feltehetően rémálom- ként megmaradó forradalom befeketítésének szentelte történészi munkásságának jelentős részét. Ennek a terméke talán legismertebb könyve is.

A kötet maga a tudományosság kritériumait utánozza. A lábjegyzetek ötletszerűen elszórva találhatóak, ráadásul a két legjelentősebb forrása közül az egyik az úgynevezett Fehér Könyvek sorozata (Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben), melyet a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala jelentetett meg. Másik forrása pedig az 1956-ot követő megtorlás persorozata. Jó, ha tudjuk, hogy a kommunista mitológiában a perek a tényszerűség látszatát hordozták, hiszen az ítéletet tárgyiasult valóságként kezelték. Úgy állították be, hogy a kommunista igazságszolgáltatás magát a felismert történelmi Igazságot, a kommunista Valóságot képviselve csak igazságos ítéletet tud hozni. A perekben feltárt „tények” összeállításának tekintetében Hollós Ervinnek, a nyomozó szervek egyik vezetőjének is komoly szerep jutott. Egy belügyi feljegyzés írói már 1958-ban elégedetten állapíthatták meg: „ellenforradalmi perek anyagai minden vonatkozásban alátámasztják pártunk értékelését az ellenforradalomról”. Ez azonban egy kör bezárása volt: hiszen a párt „ellenforradalomról” hozott értékelése határozta meg, hogy mi legyen a perekben, és hogy azokat kik ellen indítsák meg. Ez felbukkan Hollós művében is: „A kutatások újabb és újabb tényeket hoznak a napvilágra, amelyek csak alátámasztják a pártnak az akkori helyzetről adott marxista-leninista elemzés [!] helyességét.”

Nagyon fontos, hogy röviden kitérjünk a fasizmus fogalmára is. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata szerint „az októberi események előkészítésében és kirobbantásában alapvető tényező volt a Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom, amelynek jelentős erői működtek illegálisan idehaza, fő erői pedig Nyugat-Németországban gyülekeztek és szervezkedtek”. Hollós a fasizmus fogalmát az adott helyzetre alkalmazta, ugyanis könyvében hemzsegnek a nyilasok és a „Horthy-fasiszták”, meglepő módon együttműködve a származása miatt 1944-ben üldöztetést szenvedő és családját elveszítő Nickelsburg Lászlóval. A fasizmus összefoglaló fogalommá, pontosabban egy nagy halmazt lezáró pecsétté vált (hiszen a fasizmus a tőkés rendszer legvégső kísérlete a túlélésre). Hollósnál a „valódi fasiszták” társaságába tartoznak a klerikális, a nacionalista, a jobboldali és természetesen a bűnöző elemek. A kommunista rendszer kedvelt módszere volt, hogy a politikai bűncselekményeket a köztörvényesség kategóriájába sorolja, vagy valamilyen köztörvényes bűnt is rábizonyítson politikai ellenfeleire. Így lettek a szabadságharcosok „gyilkosok”. A könyv külön bűnként tartja számon a szovjet katonák „meggyilkolását”. Az viszont már a Kádár-rendszer egyik ősbűne, hogy a Trianon utáni határok és a határon túli magyarok kérdését is igyekezett a fenti, a fasizmus védjegyével ellátott halmazba sorolni, suttyomban. Hollós elrettentő példaként idézi: „A tüntető csoportok este hét és nyolc óra között már olyan jelszavakat kiabáltak, mint Erdélyt vissza!” Ez az árukapcsolás a mai napig érzékelhető károkat okoz.

Lássunk azonban egy konkrét példát a könyvből a kommunista mítoszteremtésre. A Budakeszin állítólag meggyilkolt kommunista Sziklay Sándor esete Hollós Ervin tolmácsolásában azzal indul, hogy Sziklayt (Hollós i-vel írja) már korábban megfenyegették. Október 26-án pedig azzal a felkiáltással, hogy „el kell venni Sziklaitól a fegyvert és a zászlót [a kommunista címerrel ellátott zászlót] a csoport nagy része el is indult a Sziklai- házhoz. Sziklai Sándor, aki tudta, hogy milyen hangulatot keltettek ellene, feleségét és gyerekét már elküldte hazulról, ő apósával, Kiss Lajos régi forradalmárral otthon maradt.” Ezután következik egy, valamelyik légiós regénybe illő hősies védekezés leírása, majd a szadista részletek. „Sziklai Sándort eszméletlenül kihurcolták, közben ütlegelték karóval, puskatussal, egészen addig, amíg a kocsiúton meg nem halt. Sziklai Sándor holttestét otthagyták a ház előtt az úton. Aki megpróbálta elvinni, elkergették, sőt, Farkas Ignác tanácstagot meg is verték. Közben a tömegben újabb jelszavak hangzottak hangzottak fel: Gyerünk a kommunistákhoz! Gyerünk a zsidókhoz! Takács Kálmán volt nyilas párttag ezt kiabálta: Egyet elintéztünk! Most gyerünk a többivel!” Legjobb tudásunk szerint azonban a fent leírt cselekmények nem történtek meg. A valóság egyszerűen a következő. Sziklay Sándor először apósát lőtte fejbe, majd öngyilkosságot követett el. Szó sem volt semmiféle „fasiszta gyilkosságról”. Vagyis ez már nem is a mítoszteremtés, hanem a közönséges hazugság kategóriájába tartozik. A könyv lényegében a hasonló hazugságok gyűjteménye, Mező Imre halálától a fosztogató „ellenforradalmárok” képéig.

Mivel magyarázható a tudatos hazugság? Akkor jutunk legközelebb a megfejtéshez, ha a modern kor egyik kevéssé elemzett jelenségét, az orwelli „duplagondol” fogalmát vizsgáljuk meg. A duplagondol azt jelenti, hogy egyszerre vagyunk képesek elhinni, illetve tudni két egymásnak ellentmondó tényt. Jó példa erre a salgótarjáni sortűz. 1957. december 10-én a „Büntetőpolitika egyes kérdéseiről” folytatott vita során az MSZMP Politikai Bizottságában Kádár János hozzászólásában a „fasisztákra” vonatkozóan hangsúlyozta: „Nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni […] Volt annyi eszük, hogy nem ők mentek el pl. a salgótarjáni főtérre, hanem másokat bujtottak föl.” Tehát világosan tudták, hogy ki lőtt Salgótarjánban (egy szovjet alakulat és a karhatalom), ennek ellenére később a kommunista irodalomban ez mégis „fasiszta provokációként” jelent meg. Ez másként megfogalmazva a kommunista paradoxonként jelenik meg: a kommunista eszme, és hordozója, a párt a teljes tapasztalati valóság „totalizálására” – azaz annak a meghatározására (adott esetben a tagadására is!) – igényt tartott.

Hollós Ervin írása a legjobban mutatja azt, hogy a kommunista paradoxon önmaga paradoxonjává is vált: a hit felülírta az értelmet. Pedig a kommunizmus éppen a hit mint az emberi irracionalitás jelenségének kiküszöbölését ígérte. Egy, a történelemről alkotott narratíva azonban csak addig lehet hiteles, amíg bizonyos szempontok szerint a megtörtént eseményekhez ragaszkodva próbál képet adni. A kommunizmus ebben is igazolta önmagát: a kommunista narratíva a történelem tagadásán túl (emlékezzünk csak: a múltat végképp eltörölni) a valóság tagadásának részéve vált. Sokszor odáig mentek, hogy nemcsak ítéletekben és könyvekben, hanem tettekben is megpróbálták az ideológiához illeszkedő művalóságot létrehozni. Ilyen volt például, amikor az NDK titkosszolgálata újfasiszta jelenségeket produkált az NSZK-ban. 1956 tagadása azonban mégis sikertelen volt. A kommunista párttagok soraiban továbbélt az atavisztikus félelem, a magyar köztudat mély rétegeiben elrejtve pedig az az emlék, hogy egyszer már sikerült, és csak a megfelelő pillanatot kell kivárni. A valóság tagadása ellenére ez a pillanat el is érkezett: 1989-ben az „ellenforradalom” hirtelen népfelkeléssé minősült át, majd forradalommá változott, a mártírokat újratemették, és leomlott a vasfüggöny.

*

Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? (Kossuth, Budapest, 1967)