Általában nekem könnyű a toll, gyorsan írok. Most napok óta piszkál a redaktor úr, hogy írjak 1989 romániai decemberének huszonöt éves évfordulója kapcsán valamit a Mandinerre, de egyszerűen nem tudom rávenni magam. Nem akarok erről írni. Nincs kedvem hozzá.

Huszonöt év után úgy érzem, mintha visszakerültünk volna a kezdőkörbe, mintha az elmúlt negyedszázad hiábavalóan telt volna el.

Tudom, hogy nem, lehet sorolni a NATO- és EU-tagságtól az anyanyelvi oktatáson és kultúrán át a nemzeti összekapaszkodásig megannyi előrelépést, ettől még a hiábavalóság érzete kísért. Erdélyi magyarként továbbra sem érzem magam jól Romániában, és néhanapján elég kétségbeesetten nézek ki a fejemből, hogy milyen abszurd vádakkal kell szembesülnünk csak azért, mert a szülőföldünkön anyanyelvünkben szeretnénk élni.

Az a baj, hogy sárosnak érzem magam. Ennek a torzszülött demokráciának vagy micsodának a cinkosa vagyok.

Valahogy úgy, mint ahogyan a szüleim és nagyszüleim nemzedékei szemek voltak Ceausescu diktatúrájának a láncában.

Nekem, nekünk ez a leginkább nevetséges, sehová sem tartó, jövő nélküli átmenet jutott. Huszonöt év ment rá az életemből.

Azért nem akarok írni róla, mert szégyellem magam. Csalódott és dühös-szomorú vagyok. Köpni kell.