„...márpedig felnőtt magyar ember nem csak az interneten kommentel,
de az életben legalább egyszer: elmegy Selmecbányára.”
(XVI. századi reakciós intelmek, részlet)
A tél első napjai teltek. Összegeztük a régi terveket, táskába rámoltuk a Slovensko térképet, fényképezőt, majd az „európai utas” életérzés megőrzését egy-két útikönyvvel, hárombetűs intézményektől megtépázott önbizalmunkat felfújható Grünwald Bélával erősítve Parassapuszta irányában elhagytuk az országot.
Selmecbánya az egyik legjobb dolog, ami az emberrel felföldi útjai alatt történhet. Ez nem klasszik turizmus: ide nem érdemes pihenést áhító, hétvégi baromarccal beszédülni, annyi mindent lehet ugyanis felfedezni. Minden saroknak jelentése van, többnyire rögtön kettő is. Minden épületről bármikor előjöhet egy történet, egy legenda, egy irodalomtörténeti adalék. Selmecbányát befogadni meló.
*
A város szép-szomorú története tulajdonképpen – teljes Coelho-breviáriumot szívtam el a költői kép érdekében! – halványodó ecsetvonás. Alapítása IV. Béla királyhoz kötődik, már-már valószínűtlen gazdagságát pedig ezüstbányászatának köszönhette: a XIV. században az öreg Európa ezüsttermelésének fele a Magyar Királyságból származott, ennek pedig nem elhanyagolható része Selmecbányáról érkezett. Fejlődésének legfontosabb időszaka a XVIII. századra esett. Nagyjából 25 ezres lélekszámával ott volt az ország öt legnagyobb városa között; gazdasági jelentősége és szellemi kisugárzása is nagyon fontos a korban. Itt működött a bányaigazgatóság, az 1735-ben alapított bányászati akadémia pedig sokáig az egész Habsburg Birodalom egyetlen felsőfokú bányászati szakintézménye volt. Az erdészképzést 1808-ban szervezték meg. Evangélikus líceuma és katolikus gimnáziuma jelentős. Előbbinek padsorait koptatta mind Andrej „Braxatorisz András” Sládkovič, a nagy szlovák nemzeti költő, mind Petőfi „Petrovics Sándor” Sándor, a magyar nemzet lánglelkű forradalmára. Ráadásul mindketten közel egy időben voltak a város diákjai – ez önmagában is sokat elmond a selmeci nemzetiségi kérdés/multikulturalizmus összetettségéről.
Aztán a XX. század elhozta az ezüstváros hanyatlását is. Lakossága már a XIX. század elejétől folyamatosan csökkent, az 1900-as évekre 15-16 000 főre. A Nagy Háború végjátékában, 1918 decemberében a város lelkét jelentő főiskola vezetése és diáksága a cseh csapatok közeledtének hírére úgy döntött, elmenekül Selmecbányáról (így kerültek a híres selmeci hagyományok Sopronba, majd Miskolcra, később Dunaújvárosba is). 1910 és 1921 között 6300-ról 660-ra csökkent helyben a magyar nemzetiségűek aránya. 1923-ban Selmecbánya városi rangját is elvették. Az első bécsi döntés csehszlovák területen hagyja.
1945 után soknemzetiségű (egyszerre német, magyar, szlovák) jellege végleg elveszett. Egy darabig még búcsújáróhelyként őriz valamit a régi szellemből, aztán az új selmeci városrész kiépülésével végleg (vagy fogalmazzunk úgy: látszólag végleg) megváltozik arculata, kultúrája. A kilencvenes években (ahogy olvastam, illetve mesélték) sok felbecsülhetetlen értékét rémes állapotban találja a rendszerváltás és Szlovákia létrejötte. Biztató előjel volt 1993-ban, hogy az UNESCO a világörökség részének mondta ki: azóta nagyjából szépen rendbe hozták.
Így ma Selmecbánya utcáit járva a magyar ember kevésbé kapkod idegesen Panzerkampfwagenje kulcsaiért. (Mint teszi azt sok helyen Kárpátalján, pölö.)
*
A sziget, zárvány, „ékszerdoboz” kifejezések mindegyike stimmel a selmeci senso-ra. Már Hontnémeti után néhol olyan kanyarokkal durvított úton gurul az egyszerű autós, hogy legszívesebben kábultra injekciózná magát Dedalonnal, de inkább kulturáltan Mikszáthot idéz: „...olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal”, majd megállapítja, hogy az odaút önmagában biztosítja a tér-idő ugrás élményét.
Teljesen átlagos pillanatfelvétel Selmecbánya felé: kanyar.
Hát még a megérkezés! Az óváros (mert a mögöttünk hagyott száz évnek köszönhetően lentebb van ám panellel itt-ott tűzdelt „Újselmec” is!) az egyik legvállalhatóbb hely, ahol valaha jártam. Ismét Mikszáth@Selmec: „Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: »Hát még itt is emberek laknak?«” A történelem az óvárosi részen – ezt a tetves XX. század sok fejleménye ellenére is biztosan állíthatjuk – egy kicsit kimerevedett.
Az egyik központi tér a városban: balra a Fritz-ház (ahol az akadémia rektori hivatala, egyik könyvtára és levéltára volt) sarka és a „maflasarok”, a selmeci korzó eleje.
Az egész selmeci táj valószínűtlenül lejt, alig akad egyenes pontja. A szűk utcák, amorf, macskaköves terek látványa még azt is elfeledteti az emberrel, hogy tulajdonképpen baromira fázik.
Megint a Fritz-ház, mellette egy kicsit a Szent Katalin templom is látszik, a köztes utca pedig a legismertebb térre, a Szentháromság térre vezet.
Annak ellenére, hogy hétvégén jártunk itt, a város meglepően nyugodt, csendes volt, turisták is alig, a kávézókban is mindenhol akadt hely. A jövendő alispánok és vadgrófok méltóságával sétálhattunk a régi Berg- und Forstakademie firmáinak valamikori kedvenc épületei között.
Szent Katalin templom és a városháza az őrtoronnyal, melynek óráján régen sokáig a kismutató jelezte a perceket, a nagy pedig az órákat
Később jöttem rá, hogy a Szentháromság térről egy értékelhető képet sem lőttem. Pedig a szobor nagyon szép (itt például megnézhető), az 1710. évi pestisjárvány levonulásának/elmúlásának emlékére állították. Központi alakja Szűz Mária, de az alkotók megformálták Szent Borbálát, a bányászok védőszentjét is.
A fenti képen a valamikori evangélikus líceum részlete látható: Petőfi emléktáblája. Szinte már csak ez az épület vállalhatatlanul romos a belvárosban. Helyzetét nem segíti, hogy jelenleg teljesen funkció nélküli.
PS 1838 és 1839 között tanult a selmeci líceumban. Illetve lyceumban. Nem tehetett rá valami szép benyomást: egy ócskább téli reggelen jól megszökött. Későbbi verseiből úgy tűnik, a hegyes vidéket nem sikerült a szívébe zárnia.
Kevésbé történelmi lelet, mely bizonyítja, van élet a környéken, In Da House.
Selmecbányáról több legenda, mese, anekdota szól. Az egyik mondás szerint például itt az emberek kecskéiket a szomszéd kéményéhez kötik. Hogy miért, arra válasz a fenti kép: a völgybe épített városi jelleg miatt a felfelé kanyargó utakon sétálva néhol tényleg meg lehet fogni egy-egy lejjebb eső, párhuzamos utcában emelt ház tetejét, kéményét.
Most pedig Óvár. Az alábbi képek helyszínén a selmeci épített kultúra legkorábbi emlékeivel találkozhat az ember. Tornyaiból, faláról belátni az egész völgyet; terei napjainkban múzeumként működnek, ahol a magyar és német hagyaték nagy része is helyet kapott tisztességes, de szegényes körülmények között.
A templom alapja elvileg már a XIII. században megvolt. Később, a török veszély miatt erődítették.
Szalagos díszítő motívum egy 1506-ban faragott oltárról.
A fenti képen a selmecbányai Honvéd-szobor látható. Tóth András mester, Tóth Árpád költő édesapja készítette. 1899-ben állították – na nem mai helyén, az Óvár kertjében, hanem rendes talapzattal, önálló helyszínen. Az udvarra csak Trianon után került. (Itt lehet látni archív képeslapot az elmozdítása előtti időből.)
*
A városháza környékére visszatérve még mindenféle mondani nyomokat találhat az ember. Selmecbánya legismertebb alapítási mondáját Kiss Gy. Csaba például így foglalta össze igen tömören: „Ahol ma a város áll, két gyíkot pillantott meg egy pásztorfiú, csillogtak, mintha aranyból lettek volna. Elgurította a követ, amely alól előjöttek, s egy aranyrögöt talált. Ezen a helyen hamarosan községet alapítottak az aranyásók” – ennek plasztikus megfogalmazása (illetve annak részlete):
Tényleg, azt tudták, hogy vannak leírt, dokumentált, jellegzetesen selmecbányai viccek is (ún. Náckó-történetek)? A több (talán két) kötetbe rendezett viccgyűjteményt nem mellesleg Magda Vášáryová színésznő-politikus, a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió képviselőnőjének édesapja szerkesztette. Egy selmeci humorbonbon a sok közül:
Nácko veri a kutyáját.
– Minek vered a kutyádat, Náckó? – kérdezi a szomszéd.
– Hát, hogy örüljön!
– De hát nem örül!!!
– Jó, de meglátod, hogy fog örülni, ha abbahagyom!
A négytornyú Leányvár. Hozzá kapcsolódik a városi mitológia egyik központi alakja, a „leányvári boszorkány”, Rössel Borbála.
*
Estére pont annyi kultúrát és kultúrtörténetet szedtünk fel, amiből már bőven lehetett butulni is, így kocsmázni kezdtünk. Sorra került a korzón egy kevésbé igényes hely, meg még egy, pesti mércével romkocsmának mondható késdobáló, ezek viszont annyira nem győztek meg. Bár még mindig jobb volt a helyzet, mint egy éve Kassán, ahol második próbálkozásra sikerült a Czechoslovakia Pub nevezetű helyen kikötni, ahol négyünkön kívül kizárólag a Lokomotíva Kosice csúnyára gyúrt ultrái foglaltak helyet tanácskozó pozícióban, orcájukon a reszlovakizációs gyakorlat felújításának őszinte igényével. A pubot egyébként fotókiállítással dekorálták, melyen szlovák hatalmi jelvényeket örökítették meg művészi igénnyel: például panelházakat és szemétlerakókat. Páratlan fellépésünknek és Jaross Andor-i diplomáciai képességeinknek hála, jól elvoltunk egymás mellett a szlovák tesókkal.
Tehát Selmecen már a legjobbat szerettünk volna, így a Pivovar Erb mellett döntöttünk. A gatyánk is ott hagytuk, olyan árakkal dolgoznak, de megérte. Beszéljenek ismét a képek:
A konyhát nem próbáltuk, de a sör állat. Helyben főzik. Olyan a habja, hogy megáll benne a ceruza, baszki. A dekoráció pedig egyben söripari múzeum is.
Ezután további belvárosi tapasztalatokat gyűjtöttünk. Például arról, hogy Selmecbánya sötétben is nagyon szép.
Régi mesterem szerint hagyományőrzéssel csak nyomik foglalkoznak, mert az igazán menő nem őrizni a hagyományokat, hanem átélni. Ehhez itt helyben erősen hozzásegített egy nem várt körülmény: szállásunkon, a Szent György Hostelben (ez ilyen diák- és cserkészszálló, kvázi) este visszatérve tapasztaltuk mintegy 35 soproni erdészhallgató jelenlétét, akik azért érkeztek ide, úgynevezett szakestre, hogy átéljék a Selmecről származó hagyományaikat.
Hát, ne tudjátok meg.
A soproni, miskolci és dunaújvárosi egyetemek a selmecbányai Berg- und Forstakademie utódintézményeinek tartják magukat. Innen származtatják diákszokásaikat is. Ez baromi erős, egyszerre hierarchikus és egalitárius közösségi tudaton alapul, meghatározott egyenruhával, jelvényekkel, rigmusokkal, dalokkal, szertartásokkal. Utóbbi lényegében azt jelenti, hogy módjával mattrészegre isszák magukat. Ezt tették a hostelben is, és mivel a titkos-körülményes résznek már éppen vége volt, a vendégeik voltunk. Elképesztő mennyiségű jófajta szláv sört és magyar pálinkát hoztak össze.
Közben mindenkin tradicionális egyenruha. Éneklés, sztorizás órákig. Ritka dolog, de még tisztességes kálvinista is akadt köztük, akivel a selmeci folytonosság ügyében a revízióról szóló alternatív nézeteket is meg lehetett beszélni – erről viszont jobb hallgatni, mert esetleg beidézik a hírszerzősök, tőlük pedig félek.
*
Selmecbánya mint szöveguniverzum, óriási. A gazdag hagyományrétegből tényleg csak a legfontosabbakat hoztam fentebb.
Minden olyan hely értékes, ami csak mitológiáján keresztül is leírható. Ez a város ilyen. Praktikus tapasztalat, hogy semmiből nem áll Budapestről eljutni ide, kocsival bő két óra. Ajánlom.
