Jobb ovis csoportokban amikor a kicsi és balek elrontja a többiek építőkockáit, vagy mondjuk véletlenül sót rak a müzlibe, az minimum fél óra sarokban állás, netán kiutálás, majd jelzésszerű verés a homokozóban.

  Nem lennénk most Izland helyében: a civilizált világ igen jelentős része szív a vulkánjuk miatt, az összgazdasági veszteségre (légitársaságok, utazási irodák, bedőlt konferenciák tokkal-vonóval) még csak tippek szállingóznak, de már látszik, hogy a hamu elültével a cech igen kemény lesz. Tallóztam a webes közönségben, a valahogyan érintett magyarok is csak szúrják Izlandot, mint a pengős malacot.

  Pedig – és eddig nyilván nincs újdonság – nem tehetnek róla. Viszont ha már ekkora reflektorfényt kaptak a szerencsétlen viking leszármazók, érdemes többet is megtudni róluk, túl azon, hogy tényleg semmiről nem tehetnek, ami a szigeten történik. Tavaly nyáron kb. egy hónapot töltöttem Izlandon egy gátépítésekről szóló nemzetközi tanácskozáson (Pelikán et, a díszelőadó, baszki!), így sikerült feltankolni északi tapasztalatokkal, melyekből az is megtudható, hogy Demszky Gábornak embertelen messzire elér a keze.

  Izland a maga kb. debrecennyi lakosságával a hatvanadik szélességi fok és az északi sarkkör között alapjáraton is elég sok megpróbáltatásnak van kitéve. Az év nagyobb részében néhány óra szürkületet, halvány világosságot kivéve egész nap tök sötét van, a rövid nyáron (mely május végén indul igazán, és a helyi szokásoknak megfelelően augusztus első felében már búcsúztatják is) viszont nem megy le a nap. Szélcsend gyakorlatilag nincs, ezért (és a vikingek egykori hajóépítéstől motivált sáskajárása miatt) fák sincsenek, csak amit mesterségesen ültettek. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyszer rövidebb ideig tartózkodtunk ugyan izlandi rengetegben, csak aztán fölálltunk.)

  A szigetet leginkább az utóbbi 100 év civilizációs fejlődése tette lakhatóvá – előtte csak az ment oda lakni, akinek muszáj volt, vagy akinek mondjuk nagyon jól ment a halászat. Így 2010-ben viszont maga a főváros, Reykjavík a legjobb példa, hogy mennyire élhető, sőt Európa más részeivel összehasonlítva olajozottabban és természetesebben működő épített környezetet lehet kialakítani. A szigeten a kocsikat leszámítva minden geotermikus és hidroelektromos energiával megy. A bőséges források miatt a vezetékes vízért fizetni sem kell (cserébe a melegvíz általában kicsit kénes szagú), csak a csatornáért, Reykjavíkban pedig telente csővezetékkel melegítik az összes fontos közlekedési utat. Bár épeszű ember nem a városi élményért megy a szigetre, először nézelődjünk a fővárosban.

  Három dologért nem érdemes Izlandig repülni: építészeti élményért, gasztronómiáért és nőkért. A fenti épület teljesen tipikus izlandi panel. Persze könnyen belátható, hogy náluk az egy évből kiszakítható nyugis építkezés időszaka igen rövid (ha csak nem akarnak sötétben, kétméteres hóban téglát pakolni), így mint sok minden másban, az építkezésben is a praktikusság elve érvényesül errefelé. Metró, villamos, vonat, egyáltalán: kötött pályás közlekedés, autópálya nincs.

  Ezt (vö. dombormű) viszont nem magyarázza meg senki. Izland az egyetlen ország, ahol úgy létezik a szocialista realizmus, hogy nem is volt szocializmus. Az izlandi köztéri szobrok egy-két kivételtől eltekintve rondák. (A lányokkal ugyanez volt a bajunk.)

  A tömegközlekedést leginkább a turistáknak tarják fenn, amúgy a bevett közlekedési eszköz a terepjáró. Kevés ország lehet a Földön, ahol Budapestnél nagyobb az egy főre jutó SUV-ok aránya, Izland ilyen. Itt viszont legalább megindokolható a dolog, mert már másodrendű utakon sem éli túl az ember lóbaszó batmobil nélkül.

  Ezt a figurát a főtéren fotóztuk, nagyjából úgy festett, mintha Szőke Andrást egy rosszabb pillanatában kereszteznénk Waszlavik Gazember Lászlóval. Egyben az egyetlen kerékpáros élményünk volt a nyári melegben (~17 Celsius). Amúgy az izlandiak nagyon kedves és életvidám emberek, a turistákat nagyon szeretik. Mivel a nyelvüket máshol a világon nem beszélik, minden film és könyv angolul van, nem éri meg fordításokra költeni. A legtöbb tévécsatorna is Anglia (Skócia) felől érkezik. Angolul tehát mindenki, még az utolsó buszsofőr is tud. Bűnözés pedig gyakorlatilag nincs: nincs hová menekülni, és mivel nincsenek fák, elbújni sem lehet. A kocsit, lakást sem mindig zárják az emberek. Indulás előtt olvastam valami statisztikát a Magyar Külügyminisztérium vonatkozó kimutatásában (amit asszem 1995 óta vezetnek), hogy még soha nem történt magyar turisták kárára vagyon elleni bűncselekmény a szigeten.

  Ez itt egy kínai gyorsétterem. Lám, a sárga veszedelem itt is megvetette lábát. (Dedicated to Kínai Kálmán) Amin viszont nagyobbat néztünk:

  Ali baba fast food! Pedig azt hittük, hogy ha van hely, ahol egy közel-keleti rosszul érezheti magát, akkor az Izland. A sornak nincs vége.

  Sushi-ból nem is csak ez az egy volt. Tapasztalataink után nem csoda, hogy egy 120 000 fős észak-európai város is hiánytalanul felvonultatja a tipikus gyorskajáldákat, hiszen a tősgyökeres izlandi konyha elég ócska, nagyjából hal hallal, amivel nincs is baj, csak hát a fűszereket nem nagyon ismerik (a szegedi csípőssel majdnem megöltünk egy izlandi kislányt), és minden édességbe ugyanazt a medvecukor-szerű ehetetlen szart teszik, hogy a végén Marson és Snickersen kívül mást nem mersz levenni a bolti polcról. Ráadásul ott van az izlandi unikum, a szárított hal, ami húsz réteg zacskón keresztül is szaglik, meg az a rohasztott cápahús, amit tényleg csak úgy bírsz ki, ha előtte három deci vodkával helyi érzéstelenítesz. (Kiegészítő érdekesség ehhez a részhez, hogy a válság járulékos következményeként a McDonald’s kivonult Izlandról.)

  Ezzel fizetsz, ez az izlandi korona. Tézisünk szerint mindenki a rá legjellemzőbb motívumokat pakolja a pénzére. Nos, náluk az összes fémpénzen halak vannak.

  Kiutazás előtt fogadásokat kötöttünk, hogy látunk-e négert a szigeten. Nos, egyet láttunk, gyorsan le is fotóztam, fent látható.

  Most pedig jöjjön az utolsó izlandi urbánus jelenség. Ezt a párhuzamot Budapest és Reykjavík között nem tudtuk hová tenni. (A kép megfejtése kurzorrátétellel.)

 *

  Izland ott kezdődik, ahol a városi élet véget ér. Egy-két nap természetjárás után tényleg elképesztő, hogy mind színeiben, mind hangulatában egy az egyben átjön az, amit az ember a szigetről szóló nagy könyvek tűéles képein lát.

Ez a holdbéli táj sokszor visszatérő látványelem. Az izlandi magyar konzul személyes mesélése alapján itt tesztelik a NASA Hold- és Mars-járóit bevetés előtt. Ez sokat elmond.

  A vulkanikus működést lépten-nyomon tapasztalni. A kénes kigőzölgésnél büdös van, de meleg. (BTW, a kép éjfélkor készült.)

  Az izlandi híres nagy gejzír nem működik, a kisebb viszont igen. Nagyjából ötpercenként kb. 10 méteres magasságba lövell. A tájat csak a sok telefonjával fotózó turista zavarja.

  Ha túráznánk errefelé, szinte kuriózum, hogy az ember már 700 méteres magasságban átéli a magashegység-életérzést: vagyis eléri a hóhatárt, sziklás talajon megy, néha embertelen szélben. A hegyekben nem könnyű sátrazni: csak kempingtől kempingig szabad menni, különben életveszélyes is lehet. Mivel nem lehet leszúrni a cöveket, ráadásul a szél sem gyenge, ilyen menedékeket szokás építeni, a sátor kötélzetére pedig sziklákat pakolni:

  Ezt az egyértelműen magyar felségterületet kijelölő pálcát véletlenül találtuk az út mellett. (Itt tenném hozzá, hogy a „Kis kece lányom” kezdetű dalnak van izlandi megfelelője is. Pilis-Eyjafjöll-tengely!)

*

  „Ismerd meg a helyet, amitől éppen nem tudsz repülőre ülni” című tájékoztató-közszolgálati bejegyzésünket olvasták. Annyit szeretnék még elmondani, hogy túl azon, hogy Izlandon rengeteget lehet tanulni – mondjuk úgy – civilizáció és természet együttéléséről, ez tényleg egyike azoknak a még viszonylag elérhető, beutazható országoknak, ahol a magyarországitól (vagy: közép-európaitól) gyökeresen eltérő környezetet lehet tapasztalni, az ittenivel össze nem vethető levegőt szívni, itt ismeretlen rendszerekkel (vízgazdálkodásban stb.) találkozni. A mostanihoz hasonló katasztrófák esélye Izlandon folyamatosan benne van a pakliban, olyannyira, hogy a sziget bizonyos részein a helyiek saját elmondásuk szerint sem tekintik örök időkre szólónak lakásukat, munkahelyüket, hiszen ha jön egy kitörés vagy rengés, és menni kell odébb, akkor nincs választás. A falu 100 km-rel odébb is felépíthető. (Talán ez is oka annak, hogy nem viszik túlzásba az építkezést.)

  A szigetnek nincs túl jó sajtója, mióta a válság nyomán náluk dőlt be először a gazdaság. (Volt is sosem látott tömegtüntetés a parlament előtt, mesélték: brutális, 2000 fővel!) Pedig alapvetően kedves, barátságos népek lakják, a látható tájakról giccses fordulatok mellőzésével beszélni pedig kifejezetten megerőltető. Mi Izlanddal vagyunk.

*a szerző tanú, gátőr.

A képekért köszönet P.CS.-nak.