
A művészet önmagába való visszahúzódásának első következménye, hogy lemond minden ünnepélyes-patétikus magatartásról. Az a művészet, amely az „emberi” terhét hordotta, olyan komolyan vette magát, mint az életet. Igen komoly, szinte vallásosan ünnepélyes ügy volt. Voltak idők, amikor nem kisebb igénnyel lépett fel, mint hogy megmentse az emberiséget – például Wagner és Schopenhauer.
Milyen különös tény ezzel szemben, hogy az új művészet szakadatlan kacagás állapotában van. A komikum finomabb vagy durvább lehet, a tiszta bohóckodástól az ironikus szemhunyorításig terjedhet skálája, de teljesen sohasem hiányzik. Az új művészet ezen az egy húron, ebben az egyetlen hangnemben szól mindig. Nem mintha tartalma volna komikus – ezzel az „emberi” stílus együk változatához térne vissza, – hanem a művészet, bármilyen tartalmú is, mintegy állandóan mosolyog önmagán. A fikciót mint fikciót keresni – s ezt találtuk az előbbiekben a művészet szándékának – olyan elhatározás, amelyet csak derűs lelkiállapotban lehet feltenni. A művészettel azért foglalkoznak, mert rájöttek, hogy komédia.

A Meleg Méltóság Menetéről jutott eszébe valakinek a zseniális ötlet, hogy meg kéne tartani a Hetero Büszkeség Napját is. Nosza, 


Az egyik széljobb szubkultúrához tartozó ismerősöm hívta fel arra a figyelmem, hogy Toroczkai azt hirdeti magáról: együtt harcolt az Erzsébet hídon Budaházyval - miközben ott se volt. Valóban, Toroczkai a magyarázkodó levelében, ahol hosszan kifejti, hogy rendszerkritikussága ellenére miért lesz Jobbik-politikus, 





