Hogyan lesz felbecsült értéke és pontos ára egy műtárgynak? Láthatatlan vagy nagyon is látható kezek mozgatják a műkereskedelmet? Mikor indult el a műtárgyak kereskedelme, és hogyan jutottunk el napjaink észveszejtő, pénzügyi rekordot rekordra halmozó műkereskedelméig? Ezeket a kérdéseket járja körbe Martos Gábor a Műkereskedelem: egy cápa ára című könyvében.
A kötet nem építkezik lassan: rögtön az első sztorival beszippantja az olvasót a kortárs műtárgykereskedelem látható és háttérbe húzódó, félhomályos szféráiba. A címadó cápa Damien Hirst, a világhírű kortárs brit művész alkotása: a halat az ausztrál partoknál fogták ki; Hirst 6000 fontért megvette a tetemet (nem saját pénzből, Charles Saatchi műkereskedő állja a cechet); a cápát formaldehidbe tette és odaírta mellé címnek: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában. London egyik fontos műgyűjtő-műkereskedője már 50 ezer fontért vásárolta meg a cápadögöt, amit másfél évtizeddel később már 12 millió dollárért tudott eladni. Hirst cápája ma a New York-i Modern Művészetek Múzeumában van kiállítva. Hogy lehetséges mindez? – kérdezheti az egyszeri olvasó, aki nem jártas ebben a különös, modern kulturális dzsungelben. Martos a lehető legtöbb szempontból igyekszik megválaszolni ezt a kérdést: művészek, alkotások, kereskedők, országok, városok, évszámok, pénzösszegek áradata zúdul az olvasóra, aki a szerzővel együtt keresheti a törvényszerűségeket e kiszámíthatatlannak tűnő szubkultúrában.
„Több, mint tíz éve kezdtem a kötet anyagának az összegyűjtéséhez, és azóta szó szerint minden áldott nap körülbelül két, két és fél órát töltök az interneten, nagyjából 80-100 szakmailag számottevő oldalon megyek végig, és gyűjtöm az adatokat” – nyilatkozta a művészeti író és MúzeumCafé-főszerkesztő Martos Gábor a Népszavának. A könyvbéli adatcunami nem a véletlen műve, nincsenek fölösleges esztétai körök, nincs bevezetés a kortárs művészetbe, se moralizáló szószaporítás: a valódi műtárgypiac kulisszái mögötti világba tekinthetünk be. Előbb behatárolja, miről szól és miről nem szól a tanulmány; majd az árverések fajtáiról és jellemzőiről olvashatunk; végigmegyünk az árverések világ- és hazai történetén; a műalkotások értékének mérésén; a műkereskedelem áralakító machinációin; s végül a műtárgy, mint befektetés lehetőségeiről és csapdáiról is olvashatunk. Láthatunk a pénzzel magával vagy az online árverésekkel foglalkozó műalkotásokat, gyerekek vagy épp egy csimpánz által alkotott festményeket is.
A klasszikus szépségeszmény boncolgatásától a mára elterjedt, meglehetősen banális mércéig, a műtárgyért adott pénz mennyiségéig jutunk. Láthatjuk a folyamatot, amint a művészeti akadémiai világ és a társadalom között megjelenik, majd a folyamatokat, ízlést, divatot és művészi sorsokat egyre inkább befolyásolva nélkülözhetetlenné válik a kereskedő és annak varázseszköze: a pénz.
A könyv szerzője a globális műkereskedelem végtelen tengeréből igyekszik kiemelni az extrém példákat, amik nem csak érdekes epizódok, hanem próbálkozások arra, hogy velük talán lehatárolhatóvá váljon ez a posztmodernitást a valóságban leképező világ. És ha nem is tudunk mással szembesülni, mint hogy a mai korban a pénz lett a művészet értékének a mércéje; legalább jót somolyoghatunk azon, hogy maga a pénz sem időtálló mérce, és a nagy nyereségek mellett bizony óriási pénzügyi bukásokat is elszenvedtek a műkereskedelmi piac kupecei és nagypályás játékosai.
S ha pénzhegyekről van szó, akkor ott megjelenik az al- és a félvilág, vagy épp a műkereskedelmi élet szereplői kezdenek el úgy dolgozni a pénzzel, mint a művész a maga műalkotásaival. A patinás Sotheby’s és a Christie's sem mentes a homályos machinációktól. S hogy a kik legnagyobb játékosok? A kötet idézi az ArtReview éves összesítését (Power 100), amely megpróbálja egy listára összegyűjteni a világ legfontosabb képzőművészeti szereplőit. A százas lista első negyedében hét galériás, hat múzeumigazgató, négy kurátor, két-két műgyűjtő illetve művészetivásár-szervező és mindössze négy művész található. Azt is megtudjuk, mennyire látszik a magyar műtárgypiac a nagyvilágban: a hazai árverések forgalma az európai piac 1,5 százalékát, a teljes világpiac 0,1 százalékát teszi ki. „Egyetlen jelentős Van Gogh- vagy Cézanne-festmény leütési ára meghaladja az egész magyar árverési piac több éves bevételét” – idézi a szerző Einspach Gábort.
A könyv a 2012 december végi adatok alapján összeállított rekordok listájával zárul: a legdrágább műtárgyak, fotográfiák külföldről és itthonról Cézanne Kártyázókjától (2011-ben 250 millió dollárért, vagyis 55 milliárd forintért vette meg a katari királyi család) Csontváry Kosztka Tivadar Traui látkép naplemente idején című festményéig, amit 2012 decemberében 240 millió forintért kelt el a Virág Judit Galériában. A listák láttán képet kaphatunk a pénzben mérhető hihetetlen versenyfutásról a művészi, műkereskedői és műgyűjtői hírnévért.
A művészeket megcsinálják, s ez nem összeesküvés-elmélet, hanem a rendszer mechanizmusa maga. Egy jó kritika a megfelelő tollból, s az alkotót felkapják a műértők, a galériák. A felkapottság után a legnevesebb gyűjtők nyitják meg vastag pénztárcájukat a kulturális igényesség, a műélvezet, a bírvágy és a kivagyiság különös elegyeként. S ha már a legnevesebb műgyűjtők veszik az ember műveit, akkor megnyílhatnak a múzeumok is, s a művész ezzel be is került a kánonba. De mégse csak kiszámított, lélektelen gépezet a műkereskedelem: „a műgyűjtők szerelmesek a műtárgyba, többségük nem spekulációs céllal fektet be alkotásokba. Kívülről úgy látszik, belülről meg az egész komplikált pszichológia” – ahogy Almási Miklós írja a könyv kapcsán a Mozgó Világban.
Törvényszerűségeket, jellemző folyamatokat tehát találhatunk a műkereskedelemben, de egzakt törvényeket persze nem. Egy állandóan alakuló, fluktuáló felhőről beszélünk, amibe egyesek bekerülnek, mások kiesnek, gyorsan felívelnek és elbuknak vagy épp lassan járnak és tovább érnek. Számít a hely (nem csak az ország, hanem a város, vagy a városon belül a galéria helye); az idő (nem csak a kor, hanem az év, a hónap, a pillanat is); de számít a műkereskedelmi játszma minden egyes szereplőjének aktuális helyzete, tehetsége, hangulata, kapcsolatrendszere és talán legfőképpen – a pénztárcája. Művésztől a kereskedőn és teoretikuson át a műgyűjtőkig, a műértő vagy csak sznob elitig, a kibic nagyközönségig és a tömegmédiáig terjed a nagy játszma résztvevőinek sora.
Kreatív anarchia ez, amiben folyamatosan egymásba gabalyodik és összecsap a kiszámíthatóság és a véletlen – s általában az utóbbi nyer. A kortárs műkereskedelem a modern élet terméke; és pontosan olyan is, mint a modern élet: a régi szabályokon, hagyományokon, az öröknek hitt fogalmakon túllépni szándékozó, de néha – talán véletlenül – újra azokba botló posztmodern hangyaboly. A kiszámíthatatlan játszma ma is, minden percben folytatódik, a buborék köszöni szépen, növekszik. A határ a csillagos ég, vagy épp egy döglött cápa a formaldehidben.
*
Martos Gábor: Műkereskedelem. Egy cápa ára. Budapest, 2012, Typotex.
