Húsz éve születtek meg a kilencvenes évek, és máig nem értek véget. 1991 augusztus 12-én megjelent a Prodigy első kislemeze, a Charly; 13-án a Metallica fekete albuma; 27-én a Pearl Jamtől a Ten és ugyanezen a napon Tupac Shakur első lemeze; szeptember 17-én a Use Your Illusion I. a Guns’n’Rosestől; szeptember 24-én a Blood Sugar Sex Magik a Red Hot Chili Pepperstől és ugyanaznap a Nevermind a Nirvanától; november 19-én, ma húsz éve pedig az Achtung Baby a U2-tól. Az írek korszakos albuma előtt most feldolgozáslemezzel tisztelegtek a kortársak és a követők – azok, akik a U2-t ihlették és akiket a U2 ihletett.

  Hogy miért korszakos az Achtung Baby? A kapásból U2-bashingoló zenegeekeknek ajánljuk a Pitchfork nevű bibliájuk kritikáját, amely húsz év távlatából is 10-ből 9,5-re értékelte Bonóék rendszerváltó lemezét. Mert az volt, több értelemben is: a U2 megszabadult komolykodó, elszántan az igazságról éneklő, fekete-fehér nyolcvanas évekbeli imázsától, és úgy írtak krónikát a világról, amilyen az valójában: színes, bizonytalan és kaotikus, tele kétkedő, utat vesztett emberekkel. Rendszerváltó volt azért is, mert a posztpunk kölykökként induló, majd a nyolcvanas évek mainstream kakadupopjával szöges ellentétben szikár gitárzenét játszó U2 Brian Eno segedelmével új utakra tévedt. A világsztár szintű rockzenekarok közül először nyúltak az akkoriban formálódó és a kilencvenes éveket később meghódító elektronikus zenékhez, a kezdődő technokorszakhoz. A rock és az elektronikus groove-ok párosítását nem ők találták fel, de ők közvetítették egy teljes nemzedéknek, akik még a mainál jóval központosítottabb csatornákon keresztül juthattak el a formálódó új műfajokhoz. Ez még az internet, a letöltések, az mp3-ak előtti korszak volt.

  De a U2 volt az is, amely a mainstream előadók közül először érzett rá a kibontakozó telekommunikációs aranykorra, a média új hajtásaira, a cybervilág előretörésére – ennek lett a lenyomata az Achtung Babyt követő ZooTV, az egyik legnagyobb hatású turné valaha, ami egyszerre volt rockkoncert, abszurd esztrád, médiahack, politikai performansz és valóságshow – a valóságshow-k feltalálása előtt. Lehet, hogy underground vagy avantgárd előadók előtte és utána is képesek voltak hasonlóan összetett populáris gesamtkunstwerkekre, de a U2 két éven át telt házas stadionokban öntötte a közönség elé bombasztikus avagy obskúrus utalásokból, képzettársításokból álló, őszinte avagy (ön)ironikus üzeneteit, Leni Riefenstahltól az Európai Unióig, a hiphoptól a háborúk élő közvetítéséig. És közben Bono pizzát rendelt a stadionba, vagy kapcsoltak egy rajongói brigádot, akik otthoni kanapéjukról kommentálták a show-t. Bono az 1993-as budapesti koncerten, aranykabátos ördögnek öltözve a színpadról felhívta Thürmer Gyulát, és tört magyarsággal megkérdezte tőle: „negyven év kommunizmus nem volt elég?”

ZooTV intro

  A ZooTV gerincét az Achtung Baby dalai adták: a  lemezt a rendszerváltás hónapjaiban vették fel a világ akkori legabszurdabb helyén, Berlinben. A kelet-európai hangulat is rányomta bélyegét a lemezre: a nyugati jólétből kiszakadt, harmincas éveik elején járó rocksztárok alámerültek egy megreccsent és épp szabaddá vált város mindennapjaiban, miközben ők maguk sem tudták, hogy milyen irányt vegyen közös ügyük, a U2 története, vagy éppen a magánéletük (The Edge gitáros épp elválóban volt). Az Achtung Baby épp ennek az útkeresésnek, a stabilnak hitt felszín alatt meghúzódó kétkedésnek, bizonytalanságnak a lenyomata, és ez a kényelmetlen őszinteség az, ami máig nem csökkentette a lemez érvényességét. A másik persze a zene: a Zoo Station indusztriális zakatolása, az Even Better Than The Real Thing felhúzása, a One himnusza, az Until The End Of The World Júdás-vádjai a Názáretihez, a The Fly cinikus graffiti-bölcsességei, a Mysterious Ways nőiséghez írt ódája és a többi dal ma is nagyon működnek. Az Achtung Baby: Berlin és Dublin, romkocsma és roncs Trabant, talponálló és night club, szex és szakítás, hit és kétely, művészet és műanyag, pop, csajok, satöbbi és egy mindent tudó félmosoly a fekete napszemüveg alatt. A U2 talán összes kreativitását beleölte a magnum opusba – hogy az a kilúgozott U2 maradjon belőlük, amit ma ismerünk.

  A nemrég kiadott feldolgozáslemezen olyan előadók tisztelegnek előttük, mint a nagy kortárs Depeche Mode, a Nine Inch Nails, Patti Smith, a Garbage, a Snow Patrol vagy Jack White. Az Achtung Baby sötéten csillogó kaleidoszkópjából – talán a korhangulat teszi – pont a massza-szerű sötétséget, a lemez éjszakai oldalát domborították ki a legtöbben, lassan kibontakozó, minimalista, intim hangzást adva egy klasszikussá vált rockalbum dalaihoz.

Nine Inch Nails - Zoo Station

Snow Patrol - Mysterious Ways

Depeche Mode - So Cruel

<

Gavin Friday - The Fly