Dicsérni jöttem, nem temetni, ezt szeretném mindjárt rögtön az elején leszögezni. Hogy miért kell ezt külön bejelenteni, az nyilván nem lep meg senkit, hiszen a Red Hot Chilli Peppers legújabb lemezét elég rendesen lehúzta a sajtó. Érveiket most nem sorolnám fel, hiszen akkor ez a poszt olyan lenne, mint ha valami aktuális Fidesz-intézkedésről magyaráznám el, hogy szerintem miért is nem annyira rossz az.

  Egyszerűen azért, mert álláspontom szerint az I' m with you egyszerűen zseniális, csak nem árt, ha van nyitott fül is hozzá. Kellett persze már a RHCP munkásságához egy jó ideje, ugyanis ez a szupersztár státuszba jutott csapat úgy tudta folyamatosan a maximumon tartani a színvonalat, hogy közben azért alaposan megváltoztak. Lehetett ezt a mindenkori gitároscserékre fogni, hiszen a John Frusicante első távozása után érkező Dave Navarro minden szempontból másfajta fazon volt, mint a nagy felhővadász hírében álló húrművész. És a most a mestere helyébe álló Josh Klinghoffer is egészen máshogy nyúl a hangszeréhez, mint Frusicante.

  Csak hát ágyúmód süketnek kell lenni, hogy ne hallja meg valaki: az azonos felállással készült, melankolikus kalifornikációt és pörzsölő funkrockot egyaránt tartalmazó Californication is mennyivel másabb, mint a Beach Boys- Sgt. Pepper-mániában fogant By The Way, vagy a duplaalbumnyi hossza ellenére is letisztult Stadium Arcadium. Vagyis a változás Csiliéknél egy természetes folyamat, amelynek segítségével eljutunk a pöcsükre zoknit húzó hülyegyerekektől a Wyatt Earp-bajszos, lódenkabátos különc urakig.
 

  Akik azt csinálnak, amit akarnak. Ez pedig nem más, mint egyszerű zene, ami vagy Chad Smith és Flea lazaságban még az RATM-ritmusszekcióját verő funkjából indul ki, (lásd a klipnótát) vagy egy pofátlan Joy Divison-témából (halld az Annie Wants A Baby elejét), vagy az új fiú new waves, posztpunkos gitározásából (figyeld a Factory Of Faith közepét), ami aztán úgyis RHCP lesz, legkésőbb akkor, amikor Anthony Kiedis a mikrofonhoz fárad. Ja, és van még zongora, mexikói trombita és törzsi dob is.

  Fognak-e innen továbblépni ezek a zenészek? Mi lesz a következő állomás? Kit érdekel. Lesz-e ebből újabb popzenei forradalom? Aligha. Megéri vajon még a Red Hot Chilli Peppersnek lemezt kiadni és turnézni? Ezt majd eldöntik a menedzserek. És hogy akkor mindez mégis mire jó? Mi a mondanivaló, az üzenet? Hát tudja a franc. Viháncolásról rég nem beszélhetünk a zenekar kapcsán – ez is milyen: a világ legviccesebbjeként számon tartott funkrock-csapata, amelyiknek talán máig legnagyobb slágere az Under The Bridge... – maximum annyi, hogy élni és túlélni jó, minden nehézség ellenére. Klisé ez a javából, de ha egy popzenekar tudja elhiteti velünk, akkor vagy igaz a klisé, vagy jó a zenekar.