„Ha megfáradtál, s fázol, ne feledd, két dolog fűt csak a világon: a hazaszeretet, meg a medveháj” – ismételtük a mondást, majd a kihűlés esélytelenségének nyugalmával kezdtük háromnapos túránkat a sátorozásos kirándulásokat feldolgozó tudományos idegenforgalom által feltehetően el nem ismert időpontban és helyszínen: november hosszú hétvégéjén, Salgótarjánban. Napjaink talajtalanságában kellenek az igazodási pontok; nekünk ilyen a májusi és az őszi túra, és mivel legutóbb az elképzelhető legnyugatibb vidéket jártuk, most keletre mentünk.
Ha valaki Salgótarjánból indul a hegyeknek, hajlamos azt hinni, hogy már a Mátrában jár, de ez gyakori tévedés, hiszen először keresztül kell mennie a Medves egy részén. A Medves nem túl ismert túracélpont, pedig ez Európa legnagyobb bazaltplatója. Tehát azt is mondhatjuk, hogy ez itt Észak-Magyarország Balaton-felvidéke. Sajnos ez a tény önmagában csak befelé forduló petrográfusokat hoz izgalomba, ennél valamivel több adrenalint talán az okozhat, hogy a Medves – nem meglepő – az errefelé rendkívül elterjedt medvékről kapta a nevét. Ez viszont jó régen volt. Napjainkra ugyanis a medvesi medvéket a helyiek megették, ellopták vagy eljátékgépezték, ugyanis egy darab sem él már a környéken.
Kirándulásunkat, vagyis a Medves megközelítését a salgótarjáni buszpályaudvaron kezdtük. Mivel nem akarok felesleges feszültséget a közéletben korrekt hangot kedvelő kommentelőinkkel, csak annyit mondok a salgótarjáni élményekről, hogy azok egyetlen gondolatot érleltek meg bennünk, de nagyon: hogy a Gáspár Győzőre kiszabott 1 év 8 hónap felfüggesztett fájóan kevés. Salgótarján sajnos továbbra is szar hely, pedig ennek nem kellene törvényszerűnek lennie, a külterülete például egészen vállalható. Fejlesztések is látszanak, főleg a központi részeken, de hát egy városvezetésnek sincs könnyű dolga, ami az egykori létező szocializmus építményeibe nem romkocsmát, átmeneti szállást vagy szellemvárost, hanem élhető környezetet álmodik.
A lámpaoszlop és a fák lombjai között már Salgó vára látszik.
Tökéletes kirándulóidőben mentünk neki a Salgótarjántól csak pár kilométerre magasodó Salgó várának. (Itt hívom fel a figyelmet, hogy ez nem azonos Salgóvárral, ami a Börzsönyben, Perőcsény közelében van.) Salgó várát egy 600 méteres vulkáni kúpra építették a XIII. század környékén. Neve feltehetően onnan van, hogy egy ideig Salgó Simon kezén volt, aztán – a korabeli LMP kétségbeesett tiltakozása ellenére – oligarchák kezébe került (Csák Máté).
Salgó vára a körülményekhez képest nincs rossz állapotban (Szandavár például sokkal lepusztultabb), csak a kutat dobálták tele szeméttel valami lélekben szegények.
A vártól Mátraszeléig jutni a nap hátralevő részének feladata volt. Mivel a kreatív útvonaltervezést választottuk, tettünk pár felesleges kanyart, így viszont – valahol Salgótarján külterületére visszasodródva – bekeveredtünk egy kocsmába, ahol az idős csapostól meghallgathattuk az összes helyi jobbikos konteót, a napjainkban is készülő cigánytelepítési tervektől egészen odáig, hogy Lázár János a hitgyülis lobbin keresztül nyúlja le a dohányipart.
Ezen a ponton jelzem, hogy a darutollas gárdaizmus és Vona Gábor fényes zakója Magyarországnak ezen a részén sokaknak egyet jelent a 100 százalékig biztos kiúttal és jövőképpel.
A csapos mesélt még a katonaéveiről, ezek között pedig említette, hogy tutibiztos volt atomtöltet a Kádár-rendszer alatt Magyarországon, ő azt is tudja, pontosan hol. Amúgy jó fej volt az öreg, ám a fizetésnél úgy nem adott nyugtát, hogy igazából pénztárgépe sem volt. (Ezt csak az online-bekötött pénztárgépeken dolgozó Matolcsy Györgynek üzenem.)
A képen az első havazás nyomai láthatók.
Erdei tó, Mátraszelétől nem messze.
Jóval sötétedés után értünk Mátraszelére, ahol kapcsolódtunk a Sarki kocsma nevű közellátó esti életébe, majd nem messze egy alkalmasnak talált helyszínen sátrat vertünk. A 2010-es sárközi túraélmény folytonosságát biztosította, hogy itt is kérdőre vontak éppen arrafelé járó rendőrök, hogy mégis mi a francot tervezünk itt éjjel az 5 fokban, de rövid úton megértésükről, támogatásukról biztosítottak, így nyugodtan mentünk aludni. Másnap, világosban látszott csak, hogy Mátraszele takaros, szép kis hely, EU-s pénzekből felújított faluközponttal.
Mátraszele bányásztelepülésre már csak a bányászemlékmű miatt emlékeztet.
Az EU-s pénzek felelőtlen szórásáról szóló mikrotanulmány: az EU-s pénzből felújított buszmegálló oldalán az EU-s pénzekből egy nyitható (!) ablakot is vágtak. Hogy a vicc teljes legyen, ellátták a tisztességes nyílászárókhoz szükséges szigeteléssel is. Majd mindezt megismételték a buszmegálló szemközti oldalán is. Így most az utcafront felé nyitott buszmegálló három oldalából kettőn is van EU-s pénzekből kialakított ablak!
A hazánkban egyre kevesebb helyen fellelhető szovjet hősi obeliszkek egyike. „Szeretettel emlékezünk azokra a szovjet hős katonákra, akik 1945-ben életüket áldozták hazánk felszabadulásáért.”
Agresszívan gyülekeztek a kerítésnél az „Együtt 2014” név hallatán.
A nap célja az volt, hogy eljussunk Recskre, megnézzük az egykori munkatábor helyén létező emlékparkot, majd valahogy elkeveredjünk Parádsasvárra, mely minden bizonnyal az egyik legjobb hely az egész Mátrában. A távolságok miatt itt már nyilván szükségünk volt buszos segítségre; ám az embertelenül bután megszervezett helyközi közlekedés miatt szívtunk, mint a torkosborz: szombat ellenére a hosszú hétvégén minden nap vasárnapi menetrend szerint közlekedtek a járatok, ami durva késéseket okozott. A várakozási időben volt minden: rendszernek szidása, Völner Pál lemondásara való felszólítása, stb.
Recsk település központjától az egykori munkatáborig gyalogosan felmenni bő egy óra, közben viszont szép kilátás nyílik a Mátrára.
Mivel a recski tábor nyomait annak 1953-as bezárása után eltüntették, ma nem sok minden látható ott. Emlékezések alapján egyetlen nagyobb építményt rekonstruáltak, hogy szomorú emlékek gyűjtőhelye legyen.
A kistarcsai internálótáborból ideszállított, majd testi- és lelki nyomorékká dolgoztatott emberek neveit kőtáblákon örökítették meg. Recsk rémes emlékét Nyeste Zoltán, Böszörményi Géza és Erdey Sándor mellett Faludy idézte fel a nagyobb közönségnek Pokolbéli víg napjaim című regényében; a szerzőktől vett idézetek végigkísérik az ember útját a recski emlékparkban.
Csak késő este értünk Parádsasvárra. Itt már szállásra mentünk, nem sátraztunk. A hely, ahogyan az egész parádi környék, rendben van.
A valamikor Károlyi-kastély (ma Kastélyhotel Sasvár). Belülről nem láttuk, itt azt olvastam, hogy Ybl.
„Itt töltötte ifjú éveit az 1918-as polgári demokratikus köztársaság elnöke, a magyar haladás kimagasló harcosa” – idézzük Károlyi Mihály emléktábláját a kastély mellől. Nagyon tájba illő lenne itt egy jobbikos tüntetés valamikor a közeljövőben.
Legutóbb 2006-ban túráztunk a Mátrában, de idén sem okozott csalódást. Mondjuk a Medves felől megközelíteni nem valami nagy élmény, pedig ezért cserébe feladtunk más útvonalakat a Medvesen (Somoskő, Macskalyuk bazaltbánya stb.); így aki erre gyalog jár, inkább koncentráljon egyetlen tájegységre.
*
Korábbi túrabeszámolók:
Őrség, Göcsej
Selmecbánya
Dömör-kapu
Terény-Szandavár
„Az Árpád-vonaltól a Malenkij Robot Memorialig
Gemenc-Sárköz
Izland
