Tegnapi, Hétköznapok és ünnepek az MTA Filozófiai Intézetében című posztunk meglehetősen nagy vitát kavart, nemcsak itt, a blogon. A posztban szándékosan gyermeteg karikatúra-szerűségeket közöltünk, a műfajra jellemző túlzásokkal. Valójában egyáltalán nem gondoljuk, hogy filozófusaink dollárkötegekkel dobálóznának, naphosszat Miami Beachen süttetnék a hasukat, és zombinak öltözve tanácskoznának. Mivel a posztot sokan olyanok is látták, akik először találkoztak az általában mindent iróniával és öniróniával kezelő stílusunkkal, számukra mindez nem volt egyértelmű, így a reakciók nem voltak túl barátiak, és többen személyesen megsértődtek.

  Jó néhányan figyelmen kívül hagyták, hogy a blogműfaj lényege szerint a poszt maga csak vitaindító - éppen ezért érdemes provokatívra fogalmazni -, azt nyugodtan lehet kommentálni, s az olvasói hozzászólások ugyanúgy szerves részei a tartalomnak, mint maga a bejegyzés. Sajnos értelmes vita helyett, amit a magyarországi kutatások problémás finanszírozásáról lehetett volna folytatni, nettó anyázásba fulladt a dolog. Ez persze annak is köszönhető, hogy mélyelemzés helyett idióta montázsokat közöltünk, ami egyébként bevett eszközünk, és a törzsolvasók nem is veszik őket komolyan, de a máshonnan betévedtek számára sértőek lehetnek.

  Hibát alapvetően ott követtünk el, hogy ezúttal nemcsak közszereplőkbe szálltunk bele két lábbal, hanem egész kutatóhelyekbe és kutatócsoportokba is, amelyek tagjainak nagy része komoly munkát végez, egyáltalán nincs túlfizetve – sőt –, és egyáltalán nem kívánt közszereplővé válni. Mindenkitől, akit megsértettünk, elnézést kérünk.

  A reakciókra válaszolva kommentben tegnap is világosan megírtuk: egyáltalán nem hisszük, hogy az érintettek a pénzt ellopták volna, bűncselekményt követtek volna el, vagy hogy a pályázatban vállaltakat nem teljesítették. Azt se tartjuk gondnak, ha egy bölcsész nem jár be mindennap a munkahelyére. Problémásnak mi azt tartjuk, hogy miközben a magyar tudományt fokozatosan leépítették, a források 8–10 éve folyamatosan csökkennek, egyes kutatócsoportok – amelyeknek vezetői közéleti szerepvállalásaik során egyértelműen kiálltak az akkori kormánypártok mellett – a humántudományban megszokottnál nagyságrenddel nagyobb támogatást kaptak. Valószínűleg nem a legszerencsésebb formát találtuk meg ennek a problémának a felvetésére, de mondjuk aki egy dolláresőben fürdőző filozófust ábrázoló képet komolyan vesz, az sem teljesen normális, vagy irracionálisan rosszhiszemű.

  Pontosan tudjuk, hogy az évtizedek óta kivéreztetett magyar tudományban nincs az a pénz, amelyet ne lehetne indokoltan elkölteni a könyvtárakból hiányzó alapművek beszerzésére, az elavult számítógépek cseréjére, fontos források lefordítására, fiatal kutatók támogatására. Azt viszont üdvösnek tartanánk, hogy a szűkös állami forrásokat még látszólag se politikai alapon ítéljék oda, függetlenül attól, hogy milyen színezetű az aktuális kormány. Az ezzel kapcsolatos vitákat lenne érdemes lefolytatni, nem abszurd karikatúrákkal foglalkozni, amelyeket két – közismerten régóta a politikai abszurdban utazó – szerző készített. Meggyőződésünk, hogy szent teheneknek már rég nem kéne létezniük – a kommentfolyam azonban rávilágított arra, hogy mégis csak vannak.

  Mivel a montázsaink nem közszereplők számára is személyesen sértőek, és – azon új olvasók számára, akik nem tudják, hogy egyikünk történetesen bölcsész – azt a képet sugallhatják, hogy a bölcsészeket pénzes, élvhajhász ingyenélőknek tartjuk, megkértük a főszerkesztőt a tegnapi poszt törlésére.