Amíg Nyugdíjaséden fiatal és agg vitézei a svédpornó 69-es figuráját gyakorolják, a keleti szomszédjuk keleti fertálya épp a haza és ország közötti különbségről, az egyesülésről és a nemzeti egységről vitatkozik, némiképp meghökkenve azon, hogy az ország két vezető embere, Traian Băsescu államfő és Mircea Lilaláng Geoană, a szenátus elnöke két különböző táckörbe állt be ropni a nemzeti körtáncot, az ún. hórát. Amin kesergett is egyet a józanabb románság betűvető fele, beszélhetnek itt egyesülésről, egységről, ha a hétköznapok logikája a viszály logikája, ríjják. E tánc neve egyébként: Az egyesülés hórája [Hora unirii], és úgy kezdődik: „Gyertek, fogjuk kézen egymást...”
Történt, hogy jó másfélszáz (egészen pontosan 151) évvel ezelőtt Moldva és Havasalföld perszonáluniót szavazott meg – mindkét fejedelemség nemzetgyűlése közös fejedelmének választotta Alexandru Ioan Cuzát (a két fejedelemség csak 1862-ben egyesült Románia néven, Bukarest fővárossal, és a török birodalomban autonóm státust élvezett; 1877-ben, az orosz-török háború után nyilvánította ki állami függetlenségét, és ezt a San Stefano-i béke révén elismerték az európai nagyhatalmak is). Nos tehát, 1859. január 24-e (amikor Moldva után délen is megválasztották Cuzát) a modern román nemzetállam alapjainak letételét jelenti Románia számára, számomra viszont csak tegnap, 2010. január 24-én derült ki, hogy ez a nap nem nemzeti ünnep, mint például december 1-je (amikor a széttárt farpofájú (rom)magyar politikusok mennek koccintani hol Budapestre, hol Bukarestbe).
Az idei megemlékezés kissé felemásra sikeredett, hideg volt (Băsescu állítólag vissza is menekült a szállodájába), és valahogy a nagyromán láng nem hevít már annyira. Ez legyen a románok baja, mondanám magamnak, ha nem olvasnám Ioan T. Morar publicisztikáját, amelyben idézi az egyik hírtelevízió tudósítóját, aki élőben benyögte: „Hallotok még?! Nem tudok már mit mondani innen, annyira szar” [a „naşpa” nem pont „szart” jelent, de szerintem most ez adja vissza jobban]. Morar a kiüresedett nemzeti ünnepek kapcsán felteszi a kérdést: „Létezhet patriotizmus (tudom, elkoptatottan hangzik, de nincs más szavam rá) bizalom nélkül? Hit nélkül? A patriotizmus nem a hit egy formája? A haza és az ország különbözik. Haza mindaz, amit jónak hiszel a te országodról.”
A nagyromán hitet, mint tudjuk, Ceauşescu erőltette, az ún. nacionálkommunizmus lényege, amely a homogén román nemzetállamban testesült meg – és ez a hit kezd repedezni. A Ziarul de Iaşi [Jászvásári Újság] külön cikkben foglalkozik az egyesülés történelmének elhallgatott lapjaival [a kezdő illusztrációt is onnan vettük], a teoréma lényege: nem minden moldvai örült felhőtlenül az egyesülésnek, az ún szeparatisták attól féltek, hogy Bukarest rátelepszik Jászvásárra, Moldvát marginalizálják – és félelmük egyáltalán nem volt alaptalan, bár a tényleges szélrevágást bő százévvel később, az Aranykorszak kommunistái abszolválták. (A cikkhez írt kommenteket érdemes lenne lefordítani, én most nem foglalkozom ezzel, bár a regionális ön- és másságtudat minden apró jelének örülök erdélyiként, hátha.)
Ezzel szemben érdemes figyelni Băsescu elnök beszédére is, a szövegének egésze román szempontból rendben volt, a románok mindig is egyesülni szerettek volna, együtt lenni trallala; Cuza reformer volt (egyébként tényleg az), tehát látnunk kell, vont párhuzamot az elnök napjainkkal, hogy akárhány év telik is el egy nemzet életében, a folyamatos modernizáció és reform processzusában kell élni stb. stb. És hát támogatja a jászvásári polgármester azon javaslatát, hogy január 24-e legyen nemzeti ünnepnap. De idézem szószerinti fordításban a minket leginkább érintő mondatot: „Azt kell mondanom, hogy azok, akik területi autonómiáról beszélnek, kategorikus módon nem értik, hogy az egység a románok lelkében van”.
Băsescu tehát a területi autonómiát továbbra is a nagyromán álomállam elleni támadásként értékeli, ami egyrészt az eljövendő alkotmánymódosítás, másrészt az ún. reginalizáció/decentralizáció kapcsán lehet figyelmeztető jel. És igencsak nagy kérdés, hogy ezzel hogyan fog szembenni az az RMDSZ, amely a napokban zárta le megyeszintű tárgyalásait kormánypartnerével, Băsescu pártjával, tehát, jelentik, felosztották a koncot, az érdekképviselet sikertörténetként propagálja a különböző igazgatóságok, prefektúrák stb. majdhogynem részarányos megszerzését. (Hogy miért jó nekünk, ha a központi államhatalom helyi leágazásait magyarítjuk, más kérdés. Mint ahogyan az is, hogy ez a kormánykoalíciós részvétel mennyire ingatag, vagyis az így megszerzett pozíciók gyakorlatilag a román államfő kegyétől függnek.).
Mindeközben a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés Ideiglenes Házbizottsága (amely a ráduplázó székelyek második első nagygyűlésének intézménye [katt a linkre, ha nem érted]) meghirdette a II. összegyülekezést anélkül, hogy az RMDSZ-szel egyeztetett volna. Erre válaszként Markó Béla az egyik román hírügynökségnek azt nyilatkozta, hogy az RMDSZ nem tervezi egy közös rendezvény megszervezését „ezzel az egyesülettel”. „Mi felelős politikai szervezet vagyunk, amelynek a közeljövőre egy sor rendkívül fontos célkitűzése van, míg a Székely Nemzeti Tanács egy civil szervezet, amely megpróbál rendezvényeket szervezni” – magyarázta Markó.
Tegyük fel tehát a kérdést: hogyan lesz Székelyföldnek területi autonómiája úgy, hogy a különböző magyar szervezetek egymásnak feszülnek, ráadásul az ezek közül a legnagyobb befeküdt annak a román hatalomnak, amelynek vezére zsigerből utasítja el még az elképzelést is?
Vagy rábízzuk a moldvaiakra, oltyánokra, dobrudzsaiakra?
A fentebb már idézett Morar szösszenetében a katolikus és anglikán szertartásokon általa megtapasztalt gesztust villantja fel: a liturgia végén az emberek egymás felé fordulnak, és megfogják egymás kezét, anélkül, hogy ismernék egymást, ezzel is demonstrálva, írja, hogy bíznak egymásban attól a pillanattól kezdve, ahogy egy templomban vannak.
Képzeljük ezt el országnyi méretben. Én elképzeltem. Az oroszlán füvet evett.