A Mandiner bloggerei az előző évekhez hasonlóan (2008/1; 2008/2; 2008/3; 2010; 2011; 2012; 2013) ismét összefoglalták, mit szerettek 2014-ben úgy igazán. Irodalom, zene, képzőművészet, film, utazás és ivás.

Kultmorzsák Dürer nyulától Suetoniusig, Békés Márton Az utolsó felkelésétől a Wovenhandig, Kalotaszeg templomaitól a Somnakajig, a punk Mozarttól az alt-J-ig.

Kíváncsiak vagyunk olvasóink éves listáira, ajánlóira is, várjuk azokat a kommentekben!

*

Jenei Balázs

A 2014-es év borairól már írtam, most írok másról.

Kezdjük először az év magazinjával: a Forbes magyar kiadása mindenképpen megérdemli az év legjobb magyar print terméke díjat. Ha végiglapozom az újságot, a cikkek jó részét elolvasnám, ezt pedig kevés sajtótermék tudja elmondani magáról. Jók a portrék és a mellette szereplő témák, arányos az egész újság felépítése.
Zenében a hiperkarma visszatérő albuma nagyon elkapott, nekem bejött a hangulata, 2-3 héten keresztül naponta többször hallgattam, egy idő után már túl addiktívvá is vált. Bérczesiéknek sikerült folytatniuk a korábbi két albumnál megszokott világot. Jól sikerült a visszatérés.

Az Örkény Színház két darabját is jó szívvel ajánlom. Mindkettőben rengeteg a magyar kötödés, hiszen az egyik egy talán kevéssé ismert történelmi esemény dolgoz fel a 2. világháború idejéről, a másik a magyar irodalom verseiből válogatott össze két felvonásnyira valót. A Mohácsi testvérek E föld befogad, avagy számodra hely című előadása Kamenyec-Podolszkij tömegmészárlásáról nem egy könnyed előadás, hiszen a témája sem az, de az előadás vezetése is folyamatos figyelmet igényel a nézőtől két és fél órán át. A jelenetek sorrendje és az általuk bemutatott történetek, tragédiák, a párbeszédek áthallásai és az előadásban használt jelképek, szimbólumok az előadás végére mindenkiben másként, de össze fognak állni. Utána jól esik egy kicsit hosszabb séta hazafelé. A másik előadás az Anyám tyúkja (1.), amelyben a magyar költők verseiből válogatott Várady Szabolcs és Mácsai Pál, és egy parasztház tornácán mondják el a színészek a verseket. A versek így új értelmet nyernek, ahogy egymás mellett szerepelnek és ahogy előadják őket. Ez sokkal könnyedebb szórakozást ígér mindenkinek, aki teheti, nézze meg.

Jöjjön még egy kiállítás, ezúttal a császárvárosból. A bécsi Albertina idén tavaszi kiállításában a múzeum névadójára, Albert Kázmér szász–tescheni hercegre emlékezett, aki 1765-1780-ig Magyarország császári helytartója is volt. A herceg Mária Terézia lányát, Habsburg–Lotaringiai Mária Krisztina főhercegnőt vette feleségül, így került Bécsbe. A hercegi pár rajongott a művészetért, így utazásaik során jelentős mennyiségű műkincset vásároltak. Ez alapozta meg a világ egyik legjelentősebb grafikai gyűjteményét, a mai Albertinát. A múzeum gyűjteményéből állítottak össze egy kiállítást, amelyben az 1400-as évektől kezdve lehetett látni festményeket, szobrokat, grafikákat, könyveket a gyűjteményből. A grafikai részben többek közt Leonardo da Vinci, Michaelangelo, Botticelli, Rubens, Rembrandt művei is láthatóak voltak, azonban a legnagyobb érdeklődést a múzeum jelképévé váló Albrecht Dürer-akvarell váltotta ki. Dürer 1502-ben készítette el a Mezei nyúl című képét, amelynek modelljét csak a világ leghíresebb nyulaként szokás aposztrofálni. A kép hihetetlen részletességgel ábrázolja az állatot, tényleg megigéző, szinte leugrik a lapról. Az akvarellt utoljára 12 évvel ezelőtt állították ki, így aki lemaradt róla, annak vélhetően több évet kell majd várnia, hogy megnézze Dürer alkotását; de ha valaki kedvet kapna Dürer alkotásokat nézegetni, akkor látogasson el a hamarosan bezáró, majd több éves felújításon áteső Szépművészeti Múzeumba, ahol a német művésznek több fametszete is látható a Grafikai Gyűjteményben.

*

Rajcsányi Gellért

Film. Song of the Sea (A tenger dala). Az Anilogue animációs filmfeszten kaptuk el ezt ír mesefilmet. Persze nem véletlenül: az alkotók előző műve, a Kells titka elvarázsolt minket pár éve a Magyar Népmesékből is ihletet merítő, a kelta-ír művészeti és dekorációs hagyományokat életre keltő animációival, a korai keresztény ír történelembe visszanyúló mágikus meséjével. A tenger dala nagyjából a hetvenes-nyolcvanas évek szürke és szomorú Írországában játszódik, de a sztori ki-kikacsintgat a valóságból az időn túli kelta mítoszok és mesék világába. Férfi és nő szerelme, testvéri szeretet, születés, halál, jellemfejlődés, ír emberek és kelta mitikus lények, no meg nagybetűs Családi Értékek egy csodálatosan megrajzolt mesében: ez volt a Song of the Sea.

Könyv. Suetonius: Caesarok élete. Politika, botrány, Tiberis-parti trónok harca, bulvár, pletyka, hullahegyek. Birodalmi és hálószobatitkok. Császári felemelkedések és epikus bukások. Régen minden jobb volt. És ezt mondták már a császárkori rómaiak is. Suetonius a történelmi ismereteivel és anekdotázó túlzásaival is közelebb hozza ezt a túlságosan is csak rideg márványszobrokról ismert, színes, szagos, dekadens és túlfejlett korszakot. Nem mintha olyan távol állna a mi korunktól.

Múzeum. A Szépmű Rembrandt és kora-kiállítása nyilvánvalóan a legnagyobb szabású kiállítás 2014-2015 fordulóján Magyarországon. A múzeum több éves bezárása előtt sorra került, utolsó nagy dobása egyszerre elégítheti ki a műértők és a tömegek kíváncsiságát. A világ minden sarkából Budapestre érkező, nagy számú képből álló kiállításon megelevenedik a 17. századi Hollandia, annak politikája, kultúrája és életmódja. Rembrandt több remekműve, Vermeer három alkotása, és a holland kismesterek tucatjai segítségével teljes képet alkothatunk Európa első igazán polgári társadalmáról, hősies szabadságharcukról, puritán jólétükről, nagy adag toleranciájukról és nem kevés dölyfjükről. Még el lehet csípni a pár hét múlva bezáró kiállítást.

Táj. Hosszú évek után Erdélyben járva megbabonázva jártam Kalotaszeg öreg templomait, őrült módjára fotózva több száz éves magyar felirataikat, népi díszítőmotívumaikat, kazettás mennyezeteiket és zsindelyes tornyaikat. Tavasszal bejártuk Portugáliát: félig óceáni, félig meditárrán, nyugatnak tekintő, a dicső múlt romjain merengő, hihetetlenül hangulatos, kellemesen lepukkant ország, valahol Távol-Európában. Nyáron kötelező Balaton-felvidék: lehet, hogy a Káli-medence agyon van sztárolva, de Salföld fehér falú házai, a szépen megművelt szőlősdombok hullámai, Köveskál és környéke hihetetlenül jó éttermei és pincészetei Magyarország legszebb arcát mutatják a látogatóiknak, évről évre. Lavaux borvidéke a Genfi-tó, valahol Montreux fölött: balatonnyi vízfelület fölé magasodnak a szédítően meredek teraszok, minden fűszál és szőlőlevél a helyén van, minden ház és kert, villa és palota élére van vasalva, odalent veterán luxusautókkal vonulnak az élet helyi császárai, szemben Franciaország háromezres alpesi hegyei fehérlenek, és az ember sokadjára sem hiszi el, hogy mindez így létezik. S végül a fővárosunk: soha (értsd: vagy egy évszázada) nem volt ilyen jó hely Budapest önmagához és a nemzetközi versenytársakhoz képest, mint az idei évben, különösen tavasztól őszig. Budapest = Bécs és Barcelona találkozása egy sokszor fárasztóan, de néha azért izgalmasan zűrös-zavaros-piszkos észak-balkáni boncasztalon. Így szeretjük.

Zene. alt-J: This Is All Yours. A kétezres évek első évtizedének art rock királyai a Radiohead voltak, de Thom Yorke-ék jó pár éve téli álmukat alusszák. Kritikai és közönségsiker tekintetében lassan utoléri őket az alt-J, amely ugyan tenyérbemászó hipster fejekből áll és a kelleténél többet is affektálnak; de mégis az egyik legizgalmasabb új indie zenekarrá fejlődtek. Második, 2014-ben megjelent lemezük, a This Is All Yours összetett és kifinomult, kísérletező rockzene, benne lassú ütemű elektronikával, ambienttel, pszichedéliával, triphoppal, folkos hatásokkal, tömény és rejtélyes dalszövegekkel. Hipnotikus.

*

Pintér Bence

2014 számomra legjobb könyvei non-fiction könyvek lettek. Az egyik David King könyve a bécsi kongresszusról: ezt már 2012 óta kerestem, akkor írtam ugyanis szakdolgozatomat ebben a témában, de csak most sikerült megszerezni. Hihetetlenül lebilincselő olvasmány, ráadásul pont most ősszel volt a kongresszus 200. évfordulója: nem nagyon emlékezett meg róla senki.

Említést érdemel Carl Bernstein és Bob Woodward All The President’s Men című könyve a Watergate kirobbanásáról, illetve újságíró-vonalon maradva Szabó László 1916-os, csodálatos könyve az újságírásról – de erről fogok még írni a blogra bővebben.

Meg kell említeni még az Ernst Jünger világháborús élményeit feldolgozó Acélzivatarban című, megrázó könyvet, illetve Békés Márton Az utolsó felkelés című, gondolatébresztő munkáját.

A fikciós könyvek közül három science-fictiont emelnék ki: az idén olvasott legjobb könyv mindenképpen Andy Weir A marsi című könyve, melynek filmváltozatát már forgatják Budapesten jóslat: nem lesz jó; a második legjobb Hannu Rajaniemi trilógiájának befejező része, A kauzalitás angyala; a harmadik pedig a minden díjat besöprő Mellékes igazság Ann Leckie-től.

Külön megemlíteném még Jo Walton My Real Children című könyvét, melyben két, valós történelmünktől eltérő történelmet mutatott be egy idős hölgy élettörténetén keresztül.

*

Szilvay Gergely

Kastélyok, várak, Borgiák, táncok, metál zenék, francia ellenforradalmárok; elhatalmasodó (de kellőképp ki nem élt) Erdély-monománia (no jó, rossz a monotonitástűrésem, szóval csak -mánia), falusi romantika – és persze eközben a megélt nagyvárosi lét. Kulturális téren erről szólt nekem 2014.

Az újságíró részben talán azért újságíró, mert rengeteg minden érdekli, szemben mondjuk az életében egy darab sejt felépítését vizsgáló természettudóssal (aki ezért viszont Nobel-díjat fog kapni úgy hetven felé), vagy egy példaképét magasztaló, kedvenc költője/filozófusa/politikusa seggéből ki nem húzható levéltárkukaccal, aki még hőse gyerekkori rajzainak elemzéséből is tudományos publikációt szerkeszt. Ezzel együtt idővel mégiscsak dönteni kell: mi az, ami annyira érdekel, az a három-négy dolog, hogy tényleg elmélyed benne még a firkász is, a többi dologgal meg csak mellékesen foglalkozik. Így sajnos idén moziból és színházból kevés jutott nekem, táncelőadásból és hasonlókból viszont viszonylag sok.

Régi kedvencem új albuma, az állítólag pszichedelikus dark-countryt játszó Wovenhand Refractory Obdurate-je a korábbi csendes lemezekkel szemben immár a második olyan stúdiólemez, amelyen koncertesen-fejleszakítósan szólal meg David Eugene Edwards zsenije. Ennyit az elszállós vonalról. A döngölős vonalon a mocsármetál Crowbar Symmetry in Blackje volt igazán nagyszerű, és megemlíthetjük még az a Dread Sovereign All Hell’s Martyrs-át egy kőbunkó (és ez nem dicséret) Primordial-énekessel az élen, hogy valami bizarr izét is felsoroljak. Mindhárom produkció élőben is előadta Budapesten idei alkotásait.

És most át is megyek népibe: még talán felbukkan itt-ott az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Folkeurópa által 2012-ben kiadott Magyar Népzenei Antológia digitális összkiadása, amit sikerült megcsípnem. Emellett idei kiadású az Eszterlánc Jegesen című, búzai, melegföldvári, mezőkeszüi és mezőveresegyházi népzenét tartalmazó lemeze. Sokat forgott nálam a Bürkös fergeteges, klasszikus lemeze, a Fogadd tőlünk örök atyánk (Szilágyság, Szatmár, Hortobágy, Kalotaszeg, stb. 2010), és az adatközlőkből álló Csűrös Banda Kalotaszegi népzenéje (2012), illetve az Ökrös és a Méta bonchidai lemeze (bonchidai invertita nélkül nem lehet meghalni).

Filmekben nem (sem) vagyok jó, de idén kattantam rá a Borgia-sorozatra, amit itthon forgattak, és igazán nagyszerű, izgalmas sztori. Ha könnyed történelmi megmerítkezésre vágyik valaki a 15. századi Róma világában, hajrá. Érdekelne, hogy valami elvetemült, középkormetálban utazó, beborult zenészkollektíva nem csinált-e tematikus lemezt még a témában, én nem tudok róla, de sosem lehet tudni. Ha ti ismertek ilyet, szóljatok. Lehetőleg ne speed, power vagy szimfonikus metál legyen, köszi.

Színház helyett mindenféle táncelőadásokra jártam, ezekből jó szívvel ajánlok többet is, tekintve, hogy valószínűleg még lesznek műsoron. Az ősz sztárja a Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl című darabja, amely Pál István Szalonna és mások friss kárpátaljai gyűjtésein alapul. Az előadás szépen illeszkedik a különféle tájegységeket bemutató sorozatba, amelyekből idén újra színpadra került két lenyűgöző klasszikus, az Örök Kalotaszeg (bele sem merünk gondolni, ilyenkor hányszor tízmillió forintnyi ruha van a táncosokon) és a Kincses Felvidék. A könnyedebb, kevésbé érdeklődők által is emészthető produkciók közé tartozik az időnként még előadott Naplegenda és a tavaly ősszel az Egyesült Államokban megturnéztatott Szarvasének. Aki tudja, kapja el a Fitos Dezső Társulat lendületes, átfogó darabját, A magyar falut, ami a 2013-as washingtoni Smithsonian Folklife Festival sztárprodukciója volt. Nem kell érteni a tánchoz, hogy élvezzük. 

Ha pedig már az első világháború kitörésére emlékezünk: nehéz elcsípni, de talán még sikerülhet, a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes Imádság háború után című előadását. Végül aki bepillantást szeretne nyerni egy mezőségi lakodalomba az abban játszó, ide-oda rángatott zenészek szemével, annak a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes A banda című darabját ajánlom, ami az irónia, a karikatúra és a groteszk eszközeit veti be a láttatás érdekében. 

Nézzük a könyveket. Esténkénti olvasmány az úgyis csak kis adagokban emészthető erdélyi kastély-mustra, az „Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” Történelmi családok kastélyai Erdélyben. A Gutenberg kiadó 2012-es kiadványa nekem idén került a kezembe. A 134 kastélyt az építtető-tulajdonos család ismertetésével bemutató könyv már csak azért is esti olvasmány, mert méreténél és súlyánál fogva útközben lehetetlen lapozgatni. Súlyzópótléknak ellenben megfelel. Ez a kastélymustra persze nem teljes. Mindenesetre létezik egy még súlyosabb és még nehezebb kiadvány, a Semmelweis kiadó 2010-es kötete: Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei. Várak, várkastélyok, városfalak, templomvárak, barlangvárak, sáncok és erődítmények a honfoglalástól a 19. század végéig. Ezt idén is sokat forgattam, a lehető legteljesebb seregszemléje a tág értelemben vett Erdély vonatkozó látnivalóinak (mondjuk az eltűnt sáncvárak annyira nem látványosak, de legalább tudunk róluk). A kastélyos kötetnek van egy 2014-ben megjelent, jóval barátságosabb méretű felvidéki párja is, a címe: Mesélő felvidéki kastélyok. Ettől már nem szakad le az ember keze. És hogy még egy pillanatra az építészet-tematikánál maradjunk: nem a legfrissebb, de attól még hasznos és izgalmas olvasmány a Műszaki Kiadó 1975-ös, Várépítészetünk című kötete, és akkor már huszadik századi keletű határokat sem kell átlépni. Most, hogy újjáépítették Diósgyőrt, még érdekesebb a várak történetén túl az azok feltárás-történetét is ismertető kötet.

Idén került a kezem ügyébe a már említett Háromszék Táncegyüttes 2013-as kiadványa, a Forrásvidékeken, amely erdélyi adatközlő zenészekkel, táncosokkal, énekesekkel közöl rövid, inkább reprezentatív interjúkat a Szilágyságról, Kalotaszegről, Székről, Nyugat-Mezőségről, Székely Mezőségről, a Küküllő-mentéről, Székelyföldről és Gyimesből. Adatgazdag, ám jóval szakmázóbb könyv a Művelődés kiadó 2010-es, kolozsvári kötete, a Mezőség – Történelem, örökség, társadalom, amely az átfogó, áttekintő tanulmányoktól a mikrokutatásokig és a kutatástörténetig sok mindent tartalmaz; a hobbiolvasónak inkább az első kategóriába tartozó olvasmányok lehetnek érdekesebbek. A népi vonalon maradva: sikerült végre beszereznem és áttanulmányoznom Martin György Magyar néptánchagyományok című művét, amely átfogó képet ad és az európai tánctörténetbe helyezi a magyar néptáncokat. Hasonló csemege Dobos Ilonának a Gondolatnál 1986-ban megjelent Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című rövid munkája, amely mondatípusokat, vándormondákat és a parasztság történeti emlékezetét tárgyalja, kitérve a hagyományos falusi kultúrában legalábbis ambivalensnek nevezhető nemzeti érzésre (mivel ez lokális kultúra volt) és a történelem varázsiasítására (a mondabeli Petőfi, stb.). Hasonlóképp ínyenceknek való Könczei Csongor A kalotaszegi cigányzenészek társadalmi és kulturális hálózatáról szóló, Kriza János Néprajzi Társaság által Kolozsvárott kiadott, 2011-es könyve.

S hogy legyen némi szépirodalom: Bánffy Miklós jópofa, Fortélyos Deák Bolzsidár Memoriáléja című, 17. századi olasz deák tollával írt stílusgyakorlat-paródiája senkinek nem árthat meg, ahogy Makkai Sándor Ördögszekere és Ugron Zsolna Erdélyi menyegzője sem (az első kettő Helikon, 2014; a harmadik Libri, 2013). Szilágyi István 1990-es (Kriterion) Agancsbozótján még nem rágtam át magam, John le Carré lenyűgöző kémtörténetei viszont letehetetlenek (A panamai szabó, Agave, 2014).

Szellemi muníciónak a Kairosz Chesterton-esszéválogatását, a Hagyományok és hazugságokat, Giovanni Filoramo A gnoszticizmus történetét (Paulus Hungarus/Kairosz) és a Századvég által kiadott A modernitás válsága – Az egyesült államokbeli konzervatív publicisztika kialakulása és főbb témáit ajánlanám, utóbbiban Jacques Maritainnel, Leo Straussal, Eric Voegelinnel, Hannah Arendttel és Russel Kirkkel – többek között. Ja és ne feledkezzünk el egy nagyszerű, hiánypótló műről: Nyirkos Tamás Az ötfejű sas – Teológia és politika a francia ellenforradalomban című művéről, amely a Joseph de Maistre-éket (Louis de Bonald, René Chateaubriand, Pierre-Simon Ballanche, Felicité de Lamennais) övező sztereotípiákat számolja fel, másrészt ezekről a súlyos alakokról itthon még nem nagyon létezett irodalom pár kósza fordítástöredéken kívül. Nyirkos Tamás nagy hiányosságot pótolt – nem mellékesen megkritizálva például de Maistre félreértelmezőjét, Isaiah Berlint. Mindennek szellemében lelki muníciónak:

Ha meg már olvasunk és tömjénezünk, pöfékelni is kell, úgyhogy köldöknézős napokon ennek mikéntjéről a kellően rövidre fogott, 2014-es Christian Pipe-Smoking: An Introduction to Holy Incense-ből értesülhetünk, ha valamivel hosszabb beavatásra vágyunk, akkor pedig ott a 2013-as The Christian Gentleman's Smoking Companion: A Celebration of Smoking to the Glory of God. Ennek szellemében búcsúzzunk egy klasszikussal:

*

 Balogh Krisztina

2014 egyik legnagyobb élménye az O Zibano, magyar fordításban A Vonat c. táncdráma volt. A holokauszt 70. évfordulójára készült cigány táncdráma, amely a zsidó és a cigányok deportálását dolgozza fel, a Khamoro Táncszínház és a kispesti Jezsuita Roma Szakkollégium közös munkájának lett az eredménye. A dráma teljes sötétségben indul, Choli Daróczi József tragédiát idéző gondolataival, amelyeket cigányul, magyarul és héberül is hallhatunk. Egy ifjú szerelmespár egymásra találásának és a szülők beavatkozásának nyitja meg az események sorozatát. A gonosz ébredését a „nácik és a kápó tánca” követi, a foglyok érkezését pedig az „este a lágerben” kegyetlen jelenete. A hét és fél perces zárójelenetben Naomi Semer-nek az 1967-es izraeli énekfesztiválra a hatnapos háború előestéjén készített, az arany Jeruzsálemről (Jerusalaim Sel Hazav) szóló dala hangzik fel. Az erőteljes fény-, hang- és füsteffektusok mellett a háttérben archív felvételek vetítése, az előtérben pedig szögesdrótkerítés fokozta a drámai emlékezést.

2014. május 1-jén a Müpa rendezvényközpontban egy fantasztikus előadást láthattam Szabó Máté rendezésében. Az előadás címe Somnakaj nevet kapta, mely egy cigány szó, jelentése: arany. A Somnakaj c. táncdráma egy cigánylány (Somnakaj) sikertörténetét dolgozza fel. A történet egy vidéki temetéssel kezdődik. Somnakaj meséli el a történetét, egyfajta időutazásra visz el minket. A temetés jelenete után visszarepülünk Somnakaj születéséhez. A történet tradicionális cigányzenékkel-és, tánccal bontakozik ki. A dráma közepétől a már érett, jó tanuló lány jelenik meg előttünk, akiről kiderül, hogy rendkívül tehetséges és kitűnő énekhanggal rendelkezik. Somnakaj elhatározza, hogy felvételizik a Színművészeti Egyetemre, de szülei nem támogatják ötletét, ezért fogyatékos nagypapájával megszökik Budapestre, ahol találkozik egy fiúval. Egymásra találásukból szerelem születik. A sikeres felvételit követően és a jövőt szövögető fiatalok összeházasodnak, majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az előadásban Falusi Mariann, Szakcsi-Lakatos Béla és Mező Misi is részt vettek.

Egy szociopata nő történet dolgozza fel a Gillian Flynn forgatókönyve alapján készült Holtodiglan (Gone Girl)  c. film, amit tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlok. Az elbűvölő személyiségű írónő, Amy és férje, Nick ötödik házassági évfordulójukra készülnek. Boldogok, gazdagok, elégedettek életükkel, ám a feleségnek hirtelen nyoma vész. A furcsa esemény sorozatok, a különös fordulatok, és a gyilkosság gyanúja, mind Nickre terelik a figyelmet, és mindenki rá kezd gyanakodni felesége eltűnése, illetve gyilkossága ügyében. A férfi hiába bizonygatja ártatlanságát, egyedül testvére, Margo bízik benne. A film feszített, idegölő tempóval halad a cselekmény kibontakozása felé. Már-már a néző is elhiszi, hogy Nick a bűnös, ám ekkor egy váratlan pillanatban kirajzolódik minden: az előre jól megtervezett „gyilkosságra” végül fény derül. Az ártatlan angylnak hitt Amy, sokkal ördögibb, mint ahogy azt gondolnánk.

*

Csunderlik Péter

Könyv: Norbert Elias: Mozart – Egy zseni szociológiája

Mozart Isten ajándéka volt az emberiségnek, valószínűleg a legnagyobb tehetség, aki valaha a világra született. Tizenegy évesen már megírta első operáját, mégis egy meszesgödörben végezte, harmincöt évesen, teljesen elszegényedve. A 20. század egyik legnagyobb hatású társadalomtudósa, Norbert Elias (1897-1990) utolsó, torzóban maradt könyvét, a Mozart - Egy zseni szociológiáját szentelte a kérdésnek, vajon kora legtehetségesebbjének miért jutott ennyire korai és méltatlan halál, mikor saját bevallása szerint úgy komponált, „ahogy a disznó hugyozik”, hiszen csak kifolyt belőle a zene. Nos, nem a szabadkőművesek mérgezték meg a zeneszerzőt, amiért elárulta titkaik A varázsfuvolában, és a közhiedelemmel ellentétben nem is Salieri gyilkolta meg, hogy a maradék százharmincnégy elméletet ne is említsem. Elias okos válasza: túl azon, hogy Mozartnak olyan gyerekévei voltak, mint Michael Jacksonnak, vagyis az apai elnyomás és fellépéskényszer miatt valójában nem volt gyerekkora - a gyerekkori ki nem éltség miatti elfojtások pedig a „felnőttkori” lázadásban, koránál is erősebb trágárkodásokban törtek ki -, Mozart igazi tragédiája az volt, hogy a romantika zsenikultusza előtt volt zseni. Ezért kortársai nem tudták hová helyezni.Mozart a zenei öntudata miatt korát megelőzően akart autonóm zeneművész lenni akkor, amikor a zenészre még mindenki iparosként tekintett. Az udvari zenésznek az udvari cukrász szintjén volt a helye a 18. század végén. Mozart ennél többet akart, ezért rúgatta ki magát a salzburgi hercegérsek szolgálatából és ezért volt élete konfliktusok sorozata. Viszont még nem jött létre az a polgárság, amely az ilyen figurákat száz évvel később jó eséllyel már eltartotta. Emiatt megbetegedésekor Mozartnak már nem is lehetett pénze orvosra. Erősen freudista-marxista interpretáció Norbert Eliasé, amelyet magyarul az Európa Kiadó Mérleg-könyvei közt olvashattok, amely vélhetően a legszínvonalasabb magyar könyvsorozat volt valaha. Nem kötelező egyetérteni Eliasszal, mert lehet értelmezni Amadeust a rokokó rendszert szétcsesző „jófajta punkként” is, miképp azt Falco tette.

Film: Szergej Eizenstein némafilmjei

Nem kellett magam mellé ültetni Szabó Istvánt a 100 éves a moziból, hogy tudjam, Szergej Eizenstein (1898-1948) az egyik legnagyobb filmrendező valaha. Az eszelős hajú és tekintető szovjet filmes zseni, aki rájött, hogyha két képet teszünk egymás mellé, abból egy harmadik lesz a tézis – antitézis – szintézis jegyében. A montázs Leninje. De hogy Eizenstein filmjei valósággal ráznak a villanyosítás korából, csak most realizáltam, mikor a téli szünetben nekiálltam szisztematikusan végignézni az életművet, kezdve a Patyomkin páncélossal, a Sztrájkkal és az Októberrel. Mindenkinek ajánlom ezeket, mert a NEP-korszak Moszkvája avantgárd epicentrum volt, olyan legendás kulturális hely volt, mint a weimari Németország Berlinje vagy a századvég Bécse. Elképesztő, hogy mennyi erő és kirobbanó dinamika volt az 1920-as évek szovjet művészetében, hogy aztán azt megfojtsa a sztálini terror és a „kinyílott a pitypang, megírom”- szocreál. Eizenstein utolsó filmjét, az alig burkoltan Sztálinról mintázott Rettegett Iván második részét már dobozban is tartották. Persze Eizenstein némafilmjei is állami propagandafilmek, melyek nem a Honfoglalás költségvetésével készültek. Mint ahogy Hobsbawm írta A szélsőségek korában, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tizedik évfordulójára szánt Október forgatásán többen vesztették életüket, mint az eredeti eseményekkor, és akkoriban még az állatvédőkre sem kellett tekintettel lenni. Legyen szó pávák montázsba dresszírozásáról vagy lovak fellógatásáról, az allegorikus képsorok és a tömegjelenetek Eizenstein filmjeiben egyként fantasztikusak. Ha valaki megnézi az Októbert, láthatja, hogy a gyors vágással dinamizálásban Eizensteinhez képest Tony Scott is Tarr Béla. Továbbá remegve jelentem ki, hogy Sosztakovics muzsikája majdnem olyan jó, mint James Hornernek a Kommandóhoz írt szintetizátorzenéje, melyet a tavalyi kulturális évértékelőben méltattam. Az Október hídjelenete katartikus. Bele se merek gondolni, hogy Eizenstein a mai eszközökkel milyen akciófilmet rendezne: tíz napig nem tudna utána szarni a világ.

Zene: A Manhattan együttes - Rossz vagyok

Kurt Cobain halála óta semmi releváns nem történt a popzenében, de 1991-ben még olyan paradigmaváltó alkotások születtek, mint a Nirvana Nevermindja és a Manhattan Rossz vagyokja. „A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy” - írta 1943-ban Radnóti, ezért is kell mindenképp írnom a Rossz vagyok, de használható feledhetetlen klipjét, amely a kora kilencvenes évek mindennél expresszívebb sugárzója. A fagylaltzakó, elől praktikus, hátul divatos bundesligafrisur és a Postabank-klipesztétika aranyháromszöge ama nyárból, amelyet már a Schöller vagy Eskimo? kérdése tematizált. Júliusban fedeztem fel újra magamnak, mikor a Page Not Foundra megírtuk a kilencvenes évek top tenjét. A magyar kultúra negyvenöt év államszocializmus és leszakadás után a Manhattannel zárkózott föl rohamléptekben a Nyugathoz; nincs dilemma: ez világszintű produkció volt. A klip a magyar kultúra egyik csúcsteljesítménye Babits Isten színjáték-fordítása és a Macskafogó mellett. A magyar kliptörténet legszürreálisabb pillanata, amikor a művészek beénekelnek a szoláriumba; az UV-fényben perzselődő lány nyilvánvaló pendantja a jégben vacogó Lucifernek, a „Járj és sétálj az ajkamon, ha úgy érzed, forró a szád” sor után pedig már a Venus in Furs is csak egy gyenge próbálkozásnak tűnik. Történelmi rádióműsorunk visszatérő filmes szakértőjét, Laska Palit idézve: az erős blue box-technika rámutat New York és a Hajógyári-sziget megtévesztő hasonlóságára, amely egy ideig az ébredő kapitalizmus virulens táptalaja volt, aztán jött a keserű kiábrándulás és a Horn-kormány.

Az eredeti tőkefelhalmozás megmaradt, de Szanyi, Sanyi, Gabi és Csoki együttese feltűnt és eltűnt, mint egy napfolt. Mégis komoly égési sérüléseket hagyott az emlékezetünkben. Az egész 2014-es nyaramat meghatározta.