„Tulajdonképpen arról szól a történet, hogy a piaci középgeneráció nem ér rá politizálni, mert el kell tartaniuk, gondozniuk azokat, aki ráérnek politizálni. A gyerekeik és szüleik nemzedékét. (...) ...a piacról élő, középosztálynak csúfolt »alsópolgárság«, önérzetében megalázott szakmunkásság és szakértelmiség egyre nagyobb undorral figyeli a politikát” − írja okos és tanulságos cikkében Papp László Tamás a HR Portalon.
A közéletből saját bevallása szerint fokozatosan kiszerető újságíró a cikkében egy fontos társadalmi jelenségről ír. Sőt, az egyik legfontosabbról, ami egyrészt a most elinduló, egyelőre meglehetősen eseménytelennek tűnő új ciklus egyik fő kérdésévé válhat, miközben időben visszafelé és előre is túlnyúlik holmi négy éveken.
A fiatal avagy fiatal középkorú magyar középosztály politikától való eltávolodása létező jelenség. Talán mindenki ismer olyan embert a környezetében − én számosat −, aki az évek során tájékozott, gondolkodó ember létére elfordult a közélettől, és ma már szkeptikusan vagy éppen indulattal, megvetéssel beszél a politikáról − ha épp nem zárja ki azt hermetikusan az életéből. Pedig jó iskolákat, főiskolákat, egyetemet végzett, aktív, kreatív emberekről, a vékonyka magyar középosztály új nemzedékéről, mondhatjuk, az új magyar polgárság képviselőiről beszélünk. Normális esetben mifelénk, Európában pont ez a polgári középosztály az a réteg, amely hagyományosan a leginkább politizáló társadalmi csoport. Dolgoznak, alkotnak, adót fizetnek, családot alapítanak, gyerekeket vállalnak. A holnapnál, a hóvégnél, a következő évnél hosszabb távlatokban gondolkodnak. Egy egészséges közélet esetén egyrészt ők állnak a politika fókuszában, másrészt ők maguk is érdeklődnek a politika iránt, ők alkotják a politikum gerincét.
Valami azonban félrement Magyarországon. Alapfeltevésem a rendszerváltás utáni Magyarországról, hogy az elmúlt huszonöt év nagyjából első felében egy egyenetlen, mégis látható, értelmezhető és pozitív utat tett meg az ország. Olyan közös nemzeti célokkal, mint a szocialista diktatúra után a demokrácia, a többpártrendszer, a piacgazdaság bevezetése; majd az európai, atlanti integráció a NATO és az EU felé. A rendszerváltás óta eltelt időszak második felében, miután e célok nagyrészt (úgy-ahogy) megvalósultak, új, közös nemzeti célok nélkül maradtunk. Eközben − különösen 2006-2008-tól − összetett politikai, gazdasági, társadalmi, bizonyos értelemben kulturális válságba süllyedt az ország. A tyúk meg a tojás problémáját ebben az esetben sem tudjuk megoldani; de tény, hogy a kétezres évek elejétől az egymással versengő pártok, politikai tömbök egyre merészebben nyúltak a populizmus eszközeihez; így kiszolgálva a populizmusra nyitott, könnyebben terelgethető, gondolatilag formálható, propagandával vagy materiális eszközökkel megvehető tömegeket.
De időközben megszületett és felnőtt egy másik Magyarország is, a rendszerváltás után szocializálódott nemzedékek Magyarországa. És most elsősorban a fiatal középosztályról beszélek.
*
Róluk (és az eggyel idősebb, rendszerváltás körül szocializálódott nemzedékről) mondja azt Kötter Tamás író a Mandiner-interjúban: „Az állam irányítását, a gazdaság életben tartását gyakorlatilag ez az osztály vette a kezébe. Ez a kétmillió ember az, aki dolgozik, adót fizet, betartja a jogszabályokat, gyerekei lesznek. Újratermeli Magyarország humán erőforrásait, ráadásul jó minőségben, hiszen megpróbálja átadni a gyerekeinek a hagyományait. Ebből az okból kifolyólag szerintem az ő létük megkerülhetetlen, ugyanakkor viszont őket nyomorgatja a progresszív adózást rendkívül kedvelő baloldali elit. Pedig ők viszik a hátukon az egész magyar társadalmat, ennek ellenére nem csak, hogy figyelmet nem kapnak, hanem leginkább gúnnyal és megvetéssel illetik őket.”
A meglévő urbánus középosztály újabb nemzedékei mellett nagyon fontos jelenség a falvakból a városokba, vidékről a fővárosba áramló, első-, másod- vagy sokadik generációs fiatal értelmiségi réteg. Utóbbiak mindenhol ott vannak, ahol a dolgok történnek, a közigazgatástól a multik világáig, a vidéki vállalkozói rétegtől az országból immár kifelé kacsintó, vagy már eltávozott aktív, merész, kreatív fiatalokig. Míg a hagyományos urbánus középosztály gyermekei a közélet kapcsán jellemzően a régi, jól ismert baloldali-liberális mintákat követik és ismétlik; addig erre a másik, országon belül és kívül is mobilis, felfelé törekvő fiatal rétegre különös, komplex, hol − eszmetörténeti képzettség hiányában − kialakulatlan; hol pedig nagyon is erős, otthonról hozott, jellemzően − a szó eredeti értelmében − jobboldali, antikommunista, baloldaliság-ellenes nézetrendszer jellemző. Ami egyébként könnyen keveredik a tájékozottságból és felkészültségből eredő szimpla, egészséges pragmatizmussal.
Ez az új, fiatal polgári középosztály 2014-ben joggal érezheti úgy, hogy a magyar politikum egyre kevésbé szólítja meg őket.
Ma már ezekből a rendszerváltás utáni nemzedékekből is több van: idősebb tagjaik már jellemzően családos, többgyermekes emberek. Politika iránt érdeklődő rétegük jelentős része a Fidesz hagyományos szavazóbázisa volt, vagy részben még mindig az. Az újabb nemzedékek középgenerációja is már évek óta dolgozik, szingli, tartós kapcsolatban él, avagy házas, ahogy neki tetszik; ők az utolsók, akik − ha még egyáltalán érdeklődnek a politika iránt − a legjellemzőbb esetben Fidesz-szavazók voltak. És van a legfiatalabb nemzedék, akik a rendszerváltáskor vagy már utána születtek, még tanulnak vagy már dolgoznak, vagy akár a kettőt együtt csinálják; miközben ők már nem az ezredforduló körüli optimistább, nyugodtabb légkörben, hanem a 2006 utáni felbolydult, válságba süllyedt Magyarországon szocializálódtak, s egyik jellemzőjük a fennálló rendszerrel, körülményekkel szembeni mély elégedetlenség. E nemzedék politika iránt érdeklődő köreiben ugyan még mindig van egy erős, de szinte néma fideszes szavazói kör, azonban hangulatukat, világlátásukat, üzeneteiket nagyobb részt a Jobbik, kisebb részt a különböző baloldali-liberális mozgalmacskák jobban tudják artikulálni.
De ne essünk abba a csapdába, hogy a fiatal középosztály politika iránt érdeklődő kisebbségének világát vetítjük ki az egész nemzedékre. A mindennapokban, privát életünkben folyamatosan azzal a jelenséggel találkozhatunk, hogy ez a fiatal középosztály különböző mértékben, de elfordul a politikától.
Rájuk nem hatnak a populista ígéretversenyek, az állami osztogatások mézesmadzagai, mert pontosan tudják, ők mit tesznek be a közösbe és mit kapnak vissza belőle. Nem kérnek az inaktívaknak szánt show-műsorrá vált politikai cirkuszból, sőt, méltatlannak és sértőnek találják azt.
Rájuk nem hatnak az EU-ellenes szólamok, mert esetleg az első személyes találkozásuk az unió intézményeivel az Erasmus-program volt, és az uniós támogatás segítségével világot láthattak és nyugati egyetemeken tanulhattak; most pedig esetleg uniós pályázatokon indulnak a cégeikkel − vagy ott tartanak, hogy az EU alapvető szabadságaival élve egy másik országba mennek el dolgozni rövidebb időre, vagy egy nehéz döntés után végleg letelepedve.
Rájuk nem hatnak a poszt-kádári társadalmi alkuk, mert úgy érzik: nem azért tanultak és nem azért láttak világot, hogy a régi közmegegyezéseibe visszasüllyedő országban temessék el saját előrelépési, önkiteljesítései lehetőségeiket.
Mégis, rengetegen vannak közülük továbbra is itthon olyanok, akik továbbra sem akarnak elmenni: komoly mérlegelés után vagy teljes természetességgel úgy gondolják, itthon kell és érdemes karriert, családot, életet alapítani és felépíteni − akár az árral szemben is.
*
De mit tegyenek, ha a szembejövő ár maga a politika, a politikum? Az elsősorban az állami transzferekből élőket kiszolgáló, az ő szavazatukra ácsingózó pártok világa? Ha közülük egyesek esetleg konkrétan politizálni akarnak, előbb vagy utóbb szembesülnek a politikum vastörvényeivel, és akkor nyilvánvalóan válaszút elé kerülnek: bele a sűrűjébe vagy sürgősen kifelé onnan? Maradhatnak persze pártpolitikai rendszeren kívül élő, de aktív, érdeklődő, kritikus választópolgárok is. De mit tegyenek, ha a politika egyszerűen nem kínál semmi megvitatandót a számukra? Ha például lefolyhat egy komplett választási kampány komoly, felnőtt, értelmes politikusi viták nélkül? Ha a legsúlyosabb, legkomplexebb szakpolitikai kérdéseket szakmai és nyilvános viták, érlelési idő nélkül, alig pár nap alatt nyomnak keresztül a döntéshozói és végrehajtói rendszeren? Ha a politikai sajtó sem képes kiszolgálni az igényeiket, mert egyszerűen az újságírók sem képesek idő, pénz és felkészültség hiányában utánamenni az elképesztő gyorsaságban megszületett és végrehajtott döntéseknek? Ha nincs miről vitatkozni, nincs miről olvasni, mert a magyar politikai véleményipar évtizedes és évszázados csontokat rág újra, és egyes véleményvezérek semmitől sem félnek jobban, mint az új szempontoktól, a szabad vitáktól és az (ön)kritikus gondolkodástól?
Hova jut egy olyan ország, melynek közélete lassan semmit nem kínál a saját fiatal középosztályának? Se stabil, kiszámítható körülményeket; se a valódi vállalkozói avagy gondolati szabadság terét; se szellemi pezsgést? Ha az ország saját teherhordó, jövőre gondoló középosztálya elszakad a politikumtól, ha nem vesz részt a politika alakításában, sem a politikai arénába való belépéssel, sem a politikai vitákban való részvétellel − sőt, már a választásoktól is egyre inkább távol maradva?
Meddig folytatódhat a fiatal középosztály kivonulása a közéletből? És az országból? Meddig hagyják a politikai erők komoly megszólítás nélkül ezt a réteget? És ha ez a fiatal középosztály képviselet nélkül marad, akkor ki, melyik politikai erő lesz az, amelyik először lesz képes újra megszólítani őket? Ki fogja az ő érdekeiket a politikában képviselni?
De lehet, hogy a címben feltett kérdésem: Mi lesz veled, fiatal középosztály? nem pontos. Mert ennek a fiatal középosztálynak a tagjai, mérnökök és orvosok, közgazdászok és programozók, a versenyszféra gépezetét napról napra működtető irodisták és ha kell, a versenyszférában is helyt állni képes hivatalnokok, földközeli vállalkozók és kreatív világpolgárok, ahogy eddig is, ezután is meg fogják tudni oldani a saját életüket, pályafutásukat és kiteljesedésüket. Ha kell, árral szemben is. Sokuknak eddig is erről szólt az élete. Köszönik, megvannak, és meglesznek ezentúl is, akár itthon, akár külföldön.
A helyes kérdés tehát az: mi lesz veled, Magyarország, a kivonuló középosztály nélkül?
Az utolsó 100 komment: