Ünnepélyes állampolgársági esküt tett az ötszázezredik külhoni magyar kérelmező, Böjte Csaba és édesanyja, Böjte Julianna csütörtökön a Parlamentben. Az eskütételen jelen volt Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. Ennyi a hír, az ember bólint, belájkolja, ha Facebookon jött vele szembe, menne tovább. De csak visszatérítik, kifanyalogják a természetességből mindazok, akik más szemüvegen keresztül nézik a világot, esetükben mintha a kádárizmus acélos tekintete villanna meg az okuláré mögött, a legvidámabb barakk lakói mámeg kiszavaznák a villából a huszonhárommillió románt.

Miért pont Böjte atya, miért pont ötszázezredik, miért állampolgárság, miért pont december 5-én? – sorjáznak a kérdések, és publicisztikai vezérelvként ott lebeg a válasz is: a fideszdiktatúra legitimációs célokra használja Böjte atya állampolgárságát. Túl azon, hogy Böjte atyát akaratlan bábnak nézik, tünetértékű a kekeckedés.

Először is: a magyar állampolgárság megszerzése nem jutalomjáték. A dacos kommenthuszárok közkeletű toposzával ellentétben szó sincs arról, hogy hősies megmaradásunkkal kiérdemeltük volna mi, erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, muravidéki vagy diaszpórabéli magyarok, ez az önbecsapás logikája. Nem azért maradtunk meg, hogy hősökké váljunk. Azért maradtunk meg magyarnak, mert magyarok vagyunk, és ez a természetes.

A nemzetiségi hovatartozás nem valami külső járulékos jegy, ami esetlegesen tartozna hozzá az eszmei emberhez. Tudom, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata óta ez a divatos elméleti alapvetés, de például ha kikerülünk egy politikai közösségből, akkor az emberi jogaink önmagukban nemigen érnek sokat, amint erre Hannah Arendt is rámutatott Auschwitz kapcsán. A legtermészetesebb politikai közösségünk pedig a nemzet – és erre nézvést ellenkező előjellel bőséges tapasztalattal bírunk mi, adófizető romániai állampolgárok, akiknek egyéni és kollektív kisebbségi jogait röhögve tapossa sárba a mindenkori román kormányzat.

A magyar állampolgárság legfőképpen erről szól, vagy erről kellene, hogy szóljon: az együvétartozás természetes érzéséről. Nem a szavazati jogról, vagy arról, hogy ki hol adózik. Ezért okozott akkora traumát 2004. december 5-e: olyan hallgatólagos evidenciát – a nemzeti összetartozás tudatát – kérdőjelezték meg a nemre buzdító kampány során, ami alapjaiban kérdőjelezte meg a magyar nemzet létét. Saját maguk alatt vágták a fát a marhái, valahogy így:

Persze, az is alternatíva, hogy lemondunk a nemzet fogalmáról, és egy adott ország területén életvitelszerűen élő állampolgárok összességét jelöljük meg elsődleges politikai közösségként, csak akkor értelmetlenné válik Magyarországnak nevezni ezt az államot. Országként akár még működhet is (van rá bőségesen példa), de mitől lenne magyar? Egyébként jobb alternatívát a ballibek soha nem kínáltak: sem az internacionalizmus, sem a kozmopolitizmus nem bizonyult jó megoldásnak. Kevesek és kiváltságosak lehetnek világpolgárok, az istenadta nép nem. Analógiaként: ezért nem értjük az Európai Uniót, pontosabban, nem tudjuk, hogy micsoda és merre tart, mert az európai polgárok közössége jelenleg nem jelent semmit számunkra. Nincs tartalma. Nem lehet szeretni.

És ezért tartom helyesnek, hogy a szimbolikus politika eszköztára ilyen értelemben is bővül. Böjte atya letett annyit az asztalra, hogy példaképként tekintsünk rá, és egy példakép december 5-én visszakapott magyar állampolgársága üzenetértékű. Ráadásul ide is, oda is üzen.

Akinek van füle a hallásra, hallja! (Mt. 13:9, 43; Mk. 4:9, 23; 7:16; Lk. 8:8; 14:35 stb.)