Minden, egy kicsit is tudatossággal élő ember számára eljön valamikor az idő, amikor elkezd saját gyökerei iránt érdeklődni. Van, aki már gyerekkorában is késztetést érez erre, másnak a felnőtté válás éveiben lesz ez érdekes, míg megint mások csak idősebb korukban, esetleg a nyugdíj éveiben kezdik el firtatni, honnan is jöttek. Van, aki olyan szerencsés, hogy családja át tudja neki adni ezt a tudást, másoknak saját munkával kell kikutatnia a felmenőit. A plébániák, önkormányzatok és levéltárak rengeteg időt felemésztő, sokszor eredménytelenül maradó bejárása mellett azonban ma már néha az ölünkbe hullanak az információk.
Ilyen a FamilySearch honlapja is. A nem mások, mint a mormonok által fenntartott, amerikai központú családfakutató oldal 1999-ben jött létre, saját bevallásuk szerint több mint egymilliárd nevet tartalmaz az adatbázisuk, és naponta több tízezren látogatják oldalaikat. Nem annyira meglepő, hogy a fiatal Egyesült Államokat illetően részletes, alapos adatokkal tudnak szolgálni; de döbbenetes, hogy eljutottak több évszázados magyar anyakönyvi adatokhoz, feldolgozva és saját rendszerükben bemutatva azokat. A szervezet bemutatkozásában olvasható, hogy száz különböző országban dolgoztak fel digitálisan vagy mikrofilmen anyakönyvi kivonatokat, és ma is 4600 különböző családfakutató szervezettel működnek együtt a világ körül.
A valódi történetet azonban nem maga a FamilySearch roppant vállalkozása, hanem az adatbázisból összerakható családfák százezrei, milliói jelentik. A minimáladatokból életek, sorsok, egymást követő nemzedékek útjai, kitérői – vagy zsákutcái – állnak össze. Persze, csak ha képesek vagyunk a meglévő adatokból összerakni a családfánkat. Nem tudjuk, mennyire teljes körűek a FamilySearch-ön elérhető magyarországi adatok; meddig terjednek térben és időben a magyar múltba; hol vannak az eredeti adatbázisokban vagy azokhoz képest a portál adatai között hiányosságok. Ki tudja, mennyire pontosak a magyar nevek átvételei, hol hiányzik egy-egy betű, ékezet a technológiai vagy adatbázis-kezelői hibák miatt. De talán ezzel lesz még izgalmasabb a kutatás. Még ha az ember tud is valamit a saját családja múltjáról, akkor is meglepődik, amikor megtalálja a saját nagyszülőjét avagy dédszülőjét a személytelen adatok milliói között.
Én is így jártam: két dédszülőm családjának ritka nevei miatt hamar rátaláltam az immár családi sztorikból is kikopott, messzi őseim világára, akikről eddig nem tudtunk semmit. Csak úgy ömlöttek rám a Riedlmayerek, Konighofferek, Breintpergerek, Rieningerek és Karlbergerek a dunántúli dombok közül; vagy még távolabbról, még régebbről, a Rajna völgyéből, Speyer és Mainz vidékéről. Csak nevek és keresztelési dátumok, helyszínek Hockenheimtől a vasi és zalai falvakon át a székesfehérvári székesegyházig, semmi más – és mégis mekkora láthatár nyílik meg az ember előtt.
Minden más adat elveszett, minden mást elfelejtettünk róluk. Ahogy ránk se fognak már emlékezni a százötven-kétszázötven évvel ezután élő utódaink. Az élet megállíthatatlan folyama ez, de néhány kavicsot most kiemelhetünk belőle. Newton óriások vállán állt – nekünk az is elég, ha megtudunk valamit azokról a hétköznapi emberekről, akiknek létezésünket köszönhetjük. Megismerhetjük saját elkallódott, de az ismeretlenség homályában is létező gyökereinket a világban.
Indulhat a keresés játéka. Ki kit talál meg a családfáján?
