Egy éve sincs, hogy – az Éjfélkor Párizsban bemutatása körül – megtudtuk: Woody Allen már forgatja is következő filmjét, ezúttal Rómában. A londonos, barcelonás, párizsos képeslapfilmek után Róma? El is játszottam a gondolattal, hogy mit fogunk tőle látni: romok, robogók, bel canto, kockás abroszos kisvendéglők, ledér nők és csélcsap férfiak, hangoskodó családok és még hangosabb utcák – és minden más, ami a Róma-közhelyszótárból nem hiányozhat. És mi lett az eredmény a Rómának szeretettel-ben? Mindaz, amit fent leírtam. Csak egy (több) jó történetet nem bírt kiizzadni már magából mindehhez a 76 éves mester.
Egy interjúja szerint Woody Allen mostanában ott forgat filmet, ahol a családja nyaralni akar. Most Rómára esett a választás, de a szűkebb pátriáját és ihletforrását, New Yorkot mostanában hangsúlyosan kerülő rendező nem nagyon talált rá múzsájára az ókor óta élő és túlélő olasz főváros sűrűjében. Ha az Éjfélkor Párizsban egy nem nagy, de nem is rossz sorfilm Woody Allentől; akkor a Rómának szeretettel tényleg csak egy resztliötletekből összedobott, félszívvel felvázolt szkeccsfilm Rómát járó és megjáró figurákról.
A film persze most sem szenved hiányt sztárokban: Alec Baldwin, Penélope Cruz, Jesse Eisenberg és hat év után újra maga Woody Allen mellett világhírű olasz színészek, mint Roberto Benigni és Ornella Muti igyekeznek erősíteni a filmet. Woody persze csak Woody tud lenni, élettel teli humor helyett viszont csak fáradt zsörtölődésre futja tőle. Benigni egy média által felkapott, majd elejtett, tétova kisemberként ezúttal Allen-ebb Allen-nél; a vérbő Cruz viszont nagyot domborít a vásznon.
A Rómába érkező, még csak nem is megnyerő, sőt, néha idegesítő karakterű amerikaiak és olaszok kalandjaiból álló történetszálak nem kapcsolódnak össze. A kevés felcsillanó humor mellett a film néhány lapos életbölcsességről szól, amiket ráadásul szájba is rágnak. Bár Woody Allen láthatóan a klasszikus olasz rendezők, közöttük Fellini előtt is tisztelegni szeretne a filmmel, ehhez talán nagyobb lélegzetvétellel több ötletet és érzelmet kellett volna belevinnie az alkotásba. A filmet még Róma varázsa sem menti meg: a gyönyörűen fényképezett Éjfélkor Párizsban után Darius Khondji itt nem erőlteti meg magát a kompozíciók, fények, színek beállításával.
A Rómának szeretettel így már tényleg nem több egy csipetnyi Woody Allennel dúsított, közepes városimázsfilmnél, amely annyit árul el az Örök Város elragadó hangulatáról, mint egy félig kihűlt pizzaszelet a Termini pályaudvaron. Az évtizedek óta évente új filmmel előrukkoló idős mesternek most már tényleg hátra kellene dőlnie egy időre, hogy hosszú pályafutását egy tényleg nagy művel koronázza meg.