Minden kornak megvolt a maga nosztalgiája, és ez így is van rendjén – szól a nem túl összetett üzenet Woody Allen nem túl összetett, Éjfélkor Párizsban című sorfilmjében. Talán ez a kedves, jól eladható egy ügyüség az oka, hogy bármilyen meglepő, ez lett a klasszikussá érett filmek sorát rendező idős mester eddigi legsikeresebb alkotása: mostanáig 133 millió dollárt kaszált a szerény 17 millió dolláros költséggel készült filmen. De van-e tartalom az anyagi sikerek mögött?
Párizs, Eiffel-torony, Diadalív, Szajna-part, álmodozó emberek a fák alatt, kávézók, mulatók és manzárdablakok... Nincs olyan édeskés Párizs-klisé, amit Woody Allen ne vonultatna fel a film első perceiben, amikor is tökéletesen beállított, színharmóniára és aranymetszésre is ügyelő képsorokon mutatja be az ő Párizsát - mint egy privát fotóalbumot. Azon se lennék meglepve, ha a francia főváros turisztikai irodája finanszírozta volna a film nagy részét: az Éjfélkor Párizsban nagy sikere alapján talán százezrekben buzoghat fel a vágy, hogy elutazzon a fény városába.
Ezt teszik a film főszereplői is: Gil (Owen Wilson) és Inez (Rachel McAdams) vőlegény-menyasszony párosa a nő szüleivel érkezik Párizsba. A pár kapcsolata persze kihívásokkal, a férfi pedig alkotói válsággal küszködik – vajon hány Woody Allen-film szólt nem erről eddig. A főszereplők a párizsi elit különböző színterein (éttermektől múzeumokon át tetőkertekig) ütik el az időt, még Carla Bruni is felbukkan egy epizódszerep kedvééért. A főhősök krémszínű ruhái mindig tökéletesen passzolnak a krémszínű szobabelsőkhöz és a krémszínű párizsi házakhoz, s a hátuk mögött mindig felbukkan az Eiffel-torony.
Gil (vagyis az egy az egyben Woody Allent játszó Owen Wilson) ihletért jött Párizsba, s ezért egyre többször marad el családjától, magányosan kószálva Párizs festői utcáin, a századelő bohém világáról álmodozva. Amikor egy csendes szegleten éjfélt üt az óra, az Allen-i mágikus realizmus birodalmába csöppenve régi idők művészeivel hozza össze a sors, akik a maguk piszlicsáré ügyeivel, hús-vér problémáival vannak elfoglalva, s hatásukra a utat vesztett író is újra feltöltődik ihlettel. Az Éjfélkor Párizsban mellékszereplői többet hoznak ki karakterükből, mint maga a főszereplő páros, Adrien Brody egyenesen zseniális Salvador Dalí megszemélyesítőként. A menyasszonyt elhomályosító femme fatale-t pedig Marillon Cotillard alakítja meggyőzően.
A 75. születésnapján általunk is méltatott Woody Allen elképesztő munkabírással évtizedek óta szállítja évi rendes filmjeit, legyen szó remekművekről vagy egy ötletre épülő, futottak még típusú filmjeiről. Kérdés, hogy a minden skiccéből filmet csiholó mestert fel- vagy leértékeli-e majd az utókor a gazdag, így természetszerűleg hullámzó életműért. Az Éjfélkor Párizsban a világsiker ellenére sem egy nagy film – de nem is rossz. Woody Allen olyat ugyanis soha nem csinált. Művész-értelmiségieskedő gondolatai ezúttal meglehetősen laposak, ugyanakkor mégis kiemelkednek a mai mainstream tömegfilmek sikító gondolattalanságából. A közhelyek ellenére látszik, hogy az öreg Woody Allen szeretettel készítette ezt az etűdöt, így végül egy tipikus egyszer nézhető romantikus-nosztalgikus film született, amit megment a néha megvillantott, régről ismert irónia.
Woody Allen a londoni és barcelonás filmjei után most Párizst pipálhatja ki. Felkészül Róma, amely a rendező jövő évi filmje, a Nero Fiddled helyszíne lesz, s – nem találják ki – Rómába érkező házasokról és házasulókról szól majd. Colosseummal, robogókkal, Forum Romanummal, kockás abroszos kisvendéglőkkel, Szent Péter-bazilikával a háttérben, nyilván.