„...de a turizmus: az egy jó dolog.” (Matolcsy György)
Nincs szezonkezdet túra nélkül: hosszas előtervezés után tavasszal döntöttünk úgy, hogy a hadjárat célja a göcseji dombvidék és az őrségi, Árpád-kori magyar határvédelem nyomainak bejárása lesz. Négyen indultunk nyugatnak: az alkoholista kormánytisztviselő, az okoskodó piackutató, a félcigány újságíró és az Ödenburg-fetisiszta erdőmérnök – a közgyűlés ötödik álladó tagját, a szexista alkalmazott grafikust ezúttal otthon hagytuk. A Zalaegerszegig tartó, nagyjából négyórás vonatút jó lehetőség a vállalható mértékű berúgásra, régi sztorik felelevenítésére és az éppen aktuális közügyek minősíthetetlen hangnemű tárgyalására. A terv az volt, hogy Zalaegerszegtől Ormándlakig buszozunk, onnan gyalog megyünk a kustánszegi tóig, sátrazunk, majd másnap eltúrázunk Zalalövőre, nyugatabbra vonatozunk egészen Bajánsenyéig (ez a szlovén határ előtti utolsó magyar vasútállomás), ezt követően dél felé lenyomjuk a következő túrát: Kercaszomor–Magyarszombatfa–Velemér–Szentgyörgyvölgy. A hiba az volt, hogy utóbbira bő fél napot szántunk, de rövid idő alatt kiderült, hogy ez gyalog lehetetlen. A zárónapon tehát csak Kercaszomor és közvetlen környéke valósult meg. Nem mintha megbántuk volna.
Két vidéket érintettünk: a Göcsejt és az Őrség legnyugatibb szegletét. Persze az alábbi túraleírás ezek egésze szempontjából csak egy-két pillanatképet tartalmaz, hiszen a Göcsej-Hetés – Gönczi Ferenc szerint – összesen száznál is több falut jelent. És akármennyire mondják az alpokalji nacionalisták, nem különül el élesen az Őrségtől és a Hegyháttól, így tehát óriási területről beszélünk.
A szegek világa évszázadokon át szigetszerű falusi társadalmat alkotott; itt még a nemesek is paraszti módon éltek. „Vele hordozza nevit, miét gircsös-görcsös, árkos vüőgyes, ronda, likacsos, sován füődű” – magyarázza egy néprajzos feljegyzés a Göcsej név eredetét. Tény, hogy a környéken keletkezett tájleírások sokszor hasonlítanak Mikszáth palócvidék-ábrázolására: rázós utak, görbe táj, kedves (néha flúgos) lakókkal.
A göcseji és az őrségi dombok az Alpok keleti nyúlványai, magasságuk 200-300 méter, a legmagasabb pont a 302 méteres Kandikó, tehát egyetlen kiránduló sem fog belehalni, netán akklimatizációs problémák miatt visszafordulni. (Mi szűk három nap alatt 50 km-t mentünk nagy táskákkal.) Zalaegerszegtől délnyugatnak buszozva már egészen világos, mit jelent a göcseji dombos, szeges táj: szűk utak, dombonként egy törpefalu, benne rendezett udvarú házak, népi faragások, ódon templom. Lelki füleimmel Morvai Krisztina szűnni nem akaró zokogását hallom.
A szegek dombháti települések, melyek döntően a földművelők kitelepülései nyomán alakultak ki: egyre messzebb kellett menni új irtásokért, így a XIV. századtól a nagyobb falvakból, birtokokból kirajzó szegek önállósultak. A dolog lényege miatt itt máig nagyon elviselhető a népsűrűség. Néprajzi emlékek ide vagy oda, Ormándlaknál járva inkább az olajkutakkal foglalkoztunk. Zala ugyanis a magyar léptékű Texas: évente kb. 200 ezer tonna kőolajat hoznak itt felszínre.
A naplementében olajkutak (illetve, mielőtt Hernádi Zsolt megdobálna: „himbás olajszivattyúk”) között túrázgató embernek közel 100 százalékos dzsokijujing-életérzése támad. A térségi kőolajtermelés még a két világháború között indult meg; már a háborús konjunktúrában (győri program) számoltak ezzel a nyersanyagbázissal, melynek jelentőségét az is mutatja, hogy a nácikok utolsó hadművelete, az Unternehmen Frühlingserwachen (Tavaszi Ébredés) is részben a zalai olajmezők visszaszerzésére irányult.
A környéken élő emberek vendégszeretetéről sokat elárul, hogy amikor éppen valamelyik világvégi szeg oldalszegének leágazásán, egy dombháti melléktanya legszélén kaptattunk, ránk szóltak egy kerítés nélküli kertből, hogy mit keresünk itt, és azonnal takarodjunk be hozzájuk meginni 4-9 fröccsöt a saját borukból. Két perc után kiválóan elbeszélgettünk rapid vendéglátónkkal, aki elmesélte, hogy ez igazán a béke földje, noha munka kevés van. Elmondta azt is: itt régen kollektivizáltak egy csomó birtokot, többek között az ő családjáét is – így rövid úton egészséges kommunistázásba fordult beszélgetésünk.
Baromi szép, de fárasztó úton, sötétedés után értünk el Kustánszegre. Van itt egy nem túl nagy horgásztó, mellette sátraztunk. Kustánszeg egy régen volt nagyobb település, Becsvölgye „szege”, vagyis tartománya (diverticulum) volt. Eredetileg Kustatonházának, majd Kustatonszegnek hívták. A Göcsej szigetszerűségét, viszonylagos zártságát mutatja, hogy az 1980-as évek végén 109 személy viselte az első, itt letelepedett Kustán nevezetű család nevét. De hogy mást is mondjak, Pálfiszegen 34 személyt neveztek Pálfinak.
A kustánszegi tó
450 forintos Magnum és ormótlan MSZP-s matrica köszön a vendégekre a tó melletti büfében
A gyalogút innentől Zalalövőig merő szívás volt. Ezt zömmel a Cartographia Kft. által előállított térképnek köszönhettük; a 2006-os kiadású cuccon látható út ma már egy jelöletlen határ szar. (A Csemetekert-Dukajitanya-Kecske-part-Nagyhegy-Nagyfernekág-Zalalövő útvonalra gondolok.) Átfestették vagy eredetileg is ilyen volt: nem tudom. De javaslom, hogy a cartographia.hu-ról viharos gyorsasággal szedjék le a „Félévszázados múlt, jól csengő név” és a „partner az élet útján” bullshiteket.
Nagyfernekág
Mivel aznap (és másnap is) melegrekord dőlt meg, szép fogyasztást pörgettünk ki a vasút melletti zalalövői kocsmában a megtett kb. 15 km után. Ha nem is pont a terv szerint, de elérkeztünk Bajánsenyére, ahol a buszmegállóban egy rég elfelejtett párt jelvényét és más furcsa feliratokat is megfigyelhettünk.
Erre a napra már csak annyi feladatunk volt, hogy eltúrázzunk a szlovén határra, a Kerca és a Kerka patakok találkozásához, Kercaszomor–Szomorócig, mely kétségtelenül az egyik legszebb hely a nyugati Őrségben. A 272 állandó lakossal rendelkező Kercaszomor több település összeolvadásából jött létre. A nyugati gyepü részeként hosszú ideig fontos szerepet töltött be, de nem véletlenül nevezik a Legbátrabb Községnek (Communitas Fortissima Comitatus Vas) sem: a község korábbi önálló részét, Szomorócot az első világháború végét jelző fegyverszünet után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1919 késő nyarán elfoglalta, de egy évvel később, 1920. augusztus 1-jén kitört itt egy kisebb lokális felkelés, így a települést a biztonság kedvéért visszacsatolták Magyarországhoz.
Buszmegállók Kercaszomoron I.
Buszmegállók Kercaszomoron II.
Szabadidős lehetőségek Kercaszomoron és környékén I.
Szabadidős lehetőségek Kercaszomoron és környékén II.
Az iménti kedves történetnek, valamint a helyi, rendkívül hangulatos kocsmának annyira megörültünk, hogy el is kezdtük maláriarészegre inni magunkat. Azt amúgy magyarázza már el valaki, hogyan kerül a nyugati határhoz Borsodi-licencelt kocsma? Miért nem Soproni? Lehet Borsodnál messzebbről idehordani a piát? A környék felfedezése másnapra maradt. A természeti és a történelmi emlékeket egyszerűen bejárható tanösvényekkel kötötték össze: így lehet feljutni például a valamikori Szent Vencel templom helyéhez is.
Félreértés ne legyen: templomnak ma már nyoma sincs, pedig a mellette levő pusztatemetővel együtt ez egyike volt a legrégebb Vas megyei építményeknek. Erős fantáziával a védősánc nyomai még felfedezhetők az erdőben, más viszont nem:
A Szent Vencel templom jelezte a magyar szállásterület szélét a XI. század környékén; ez volt a Kercsice völgyében élő őrök fő egyházashelye is. Azért is volt jelentősége, mert állítólag itt vezetett Itália felé az egyik legfontosabb korabeli útvonal. A templom helyét jelző tábla szerint a plébánia II. József után indult hanyatlásnak: a templomépületet széthordták, majd téglánként beépítették a környék más házaiba.
Valaha ilyen lehetett
A templom helyétől szétválnak a tanösvény útjai; elég sokfelé el lehet kalandozni, mi konkrétan a határt kerestük. Innen délebbre elvileg láthatók a régi vasfüggöny (a technikai határzár) nyomai is, Kercánál csupán más érdekesség adja magát: rovásemlékek. Nem, nem a X. századból: a zöldhatárt védő katonáktól, akik unalmunkban itt róttak fel mindenfélét a fák oldalába. Erdőmérnök kolléga szerint Sopronban volt is egy kutatás, ami elkezdte rögzíteni ezeket a „nyelvemlékeket” a nyugati határnál, mert némelyiknek van forrásértéke. Az alábbinak mondjuk nincs.
„Csíkos hátú kismalac, én elmegyek, te itt maradsz”
Ahogy elértünk a határhoz (kerítés + százméterenként fehér kövek), újabb történelmi lelet bukkant az arcba: damnatio memoriae! A határköveken ugyanis a releváns jelölés egészen 2011 húsvétjáig az RS volt nyugat felől (Republika Slovenija) és az MK kelet felől (Magyar Köztársaság) – ám mivel az Alaptörvény szerint hazánk hivatalos megnevezése immár Magyarország, a K betűket módszeresen lefestették az összes kövön. Íme a második Orbán-kormány közvetlen hatása Budapesttől 260 km-re, az erdő közepén! („Hány lélegeztetőgép?” – kérdezi a bennem lakó Török Zsolt.)
Eltévedtünk, majd visszataláltunk a tanösvényre, mely levezet a szomoróci haranglábhoz, mely a hazánkban elég ritka, „egyágasos” refkó haranglábak szép példája. (Az ágas a harangot tartó faragvány.) A harang felirata is vállalható: „A jugoszláv uralom elleni felszabadulás emlékére szerezte Szomorócz község lakossága 1922. évben.” Mindezzel együtt a harangláb sokkal régebben, 1877-ben készült.
Mivel indulnunk kellett Bajánsenyére, hogy megkezdjük ötórás felhőtlen vonatutunkat Budapestre, már csak egy dologra volt idő: a „sökfás” temetkezés tanulmányozására. Ehhez a részhez előre olvastam, és majd' az összes leírás embertelen fontos kultúrkincsként (a kopjafás temetkezéshez hasonló emlékként) tekintetett a sökfás temetőre, ám ehhez képest a látvány lehangoló volt a kercaszomori síkertben:
Alig néhány elhanyagolt süvegfát találtunk itt. Ha régen volt is valami komolyabb hagyomány, mára kevés nyoma maradt.
*
A túra méltó zárásaként valamelyik szellemi sasmadár este kilenc óra felé (sötétedett, kétségtelen): bekapcsolta a fűtést a vonaton. Tekintettel arra, hogy aznap is, de előző nap is melegrekord dőlt meg, az utazóközönség még este sem tudta, melyik oldalára dőljön a levegőtlen gyászkoporsónak, ez elég siralmas lépés volt, mely ugyanakkor sokat elárul a Magyar Államvasutak Zrt. sikeres konszolidációjának kilátásairól is.
*
Korábbi túrabeszámolók:
Selmecbánya
Dömör-kapu
Terény-Szandavár
„Az Árpád-vonaltól a Malenkij Robot Memorialig”
Gemenc-Sárköz
Izland
