Szeretem ezt a képet. Legjobb tudomásom szerint a felvidéki bevonulás idején készült. Hogy miért szeretem? Összefoglalja a keserves huszadik századunk egyik huszonöt évét. Előtérben az öregedő, tenger nélkül maradt admirális, mögötte óvatos távolságban, nyájként a nép. És ők így együtt épp elhiszik, hogy az öregedő, tenger nélkül maradt Magyarország újra erősebb és nagyobb lesz, és visszavágunk Trianonért, és eljön a szebb jövő. Aztán jött helyette a Don-kanyar, meg a gettók és a zsidóirtások; aztán jöttek a szovjetek és a megerőszakolások, a gulag, az államosítás, meg a kommunizmus. Szeretem ezt a képet, mert tragikus: történelmi délibábjaink egyikének megörökítője. Horthy maga is délibábunk lett. Ahogy Kádár is. De hogy egy kategória lennének? Kétlem.
Horthy és Kádár – ki a jobb? – kérdezi Novák kolléga, és válaszolok: Horthy jobb. Nem jó, csak jobb. Kádárnál.
Ilyen sommás, felületes válaszokat persze csak nemtörténész kibicek adnak, és én nemtörténész kibic vagyok. Ez pedig egy sommás, felületes poszt. És előre is leszögezem: nekem a kiegyezés utáni Monarchia békés és gyorsan fejlődő, kapitalista, liberális-konzervatív korszaka a történelmi minta, nem a nemzeti traumáktól megviselt Horthy-rendszer ideje.
Horthyt és Kádárt össze lehet hasonlítani: távolról nézve, nagyon leegyszerűsítve minden autoriter vezetőben és rendszereikben lehet hasonló vonásokat találni, Napóleontól Pinochetig, Francótól Titóig. Különösen akkor, ha uralmukat vérgőzös, kizökkent időkben szerezték, és a hatalom megszerzéséhez és birtoklásához szükséges ösztönös tudásuk birtokában képesek voltak rendszerüket (benne társadalmukat) konszolidálni, s akár évtizedekig egyben tartani.
A hasonlóságok viszont itt véget is érnek, Horthy és Kádár esetében mindenképp. Kettejük hatalmának genezise máris eldönti a mérleget, előbbi javára. Csak röviden, felületesen: a Monarchia összeomlása, az alkalmatlan Károlyi (nép)köztársaságos próbálkozása, a Tanácsköztársaság nevű kommunista puccskísérlet, valamint a kisantant szorítása során az ország kellő mélységben anarchiába süllyedt ahhoz, hogy egy katonai erővel rendelkező hadúr kerüljön helyzetbe – csakúgy, mint anarchia esetében bárhol a világon. Horthynak felelőssége van a fehérterror cselekményeiben – csak hát ezt megelőzte a magyar társadalom nagy többsége által egyáltalán nem támogatott, az országot felforgató vörös puccs és terror. Tisztelet a fehérterror ártatlan áldozatainak – de akik nem voltak ártatlanok a vörös rezsim erőszakos cselekményeiben, azok, hát, így jártak. Ennyi évtized távlatából persze mindenkit sajnálunk, mint Kádár János az utolsó beszédében.
S ha már Kádár: az ő 32 évig tartó uralma 1956, a mai magyar demokrácia alapjául és hivatkozási pontjául szolgáló forradalom leverésén alapul, amely forradalom az ötvenes évek elviselhetetlen kommunista rémuralma ellen tört ki egy végsőkig elkeseredett országban. És nem volt ő hadúr, nem volt ő önálló hatalmi tényező: a bevonuló szovjet tankokkal együtt jött vissza, elárulva a forradalmat, elárulva a szabadságot óhajtó hazáját.
Horthy rendszere – Bethlen István saját szavaival – „konzervatív demokrácia”, „irányított demokrácia” volt, többpárti parlamenttel, amelyben a kormánypárt liberális, bal- és jobboldali ellenzéke is képviseltette magát. Horthy alig néhány év alatt konszolidálta hatalmát, megfékezte saját radikálisait. Horthy és a hozzá hű kormánypárt vezető politikusainak többsége nyugatos műveltségű, nyugatos irányultságú személyiség volt, akik pontosan látták a bal- és jobboldali szélsőségek nemzetvesztő zsákutcáit, és minden történelmi szükségszerűség, kényszerpálya ellenére nagyon sokáig meg tudták akadályozni a szélsőjobb előretörését is. A Bethlen-Peyer-paktum eredményeként a szocdemek a Horthy-rendszerben végig, 22 éven keresztül parlamenti erőt alkottak, sokszor középpártként. Az országban magántulajdonon alapuló piacgazdaság működött, széles civil szféra létezett. A sajtó viszonylag szabad volt, néhány ügyben erős korlátokkal. A szellemi élet pezsgő és sokszínű volt, szabadon és hangosan zajlott a népi-urbánus vita, rengeteg árnyalat létezett a fajvédőktől a liberális zsidó értelmiségig. De ami ennél fontosabb: a világháborúban kimerült, Trianonnal agyonvert, kollektív traumában szenvedő Magyarország a Horthy-korszak bethleni éveiben talpra tudott állni, s a húszas-harmincas évek nagy részében egy működő, fejlődő és jobbára szabad ország képét mutatta, amely a traumák ellenére a régi rend organikus továbbfejlődésén, hagyományain alapult – még ha sokszor csak neobarokk külsőségekkel is.
Kádár rendszere viszont a visszatérő szovjet tankokkal együtt jött létre, mindvégig egy megszálló hadsereg árnyékában uralta országát. Kádár rendszere egypártrendszer volt, semmilyen más párt, sőt, nézet sem képviseltethette magát a törvényhozásban az MSZMP-n kívül. Csakúgy, mint a szellemi életben: a tudományos marxizmuson kívüli alapokkal rendelkező nézeteket kiszorították. A valóban másként gondolkodókat emigrálásra kényszerítették vagy elhallgattatták, a konszolidálódó Kádár-rendszer idején pedig Aczél perverz játszóterévé vált a szellemi élet és viták szabályozása. Magyarországon tervgazdaság működött, magánvállalkozások évtizedekig nem működhettek, a civil életet is felszámolták – ahogy a régi rendet is, igaz, mindezt már a negyvenes évek végén elkezdték. Az erőltetett urbanizációval, az oktatás, a kultúra szándékolt gyökértelenítésével, a fortélyos cenzúrával a magyar társadalmat elszakították saját hagyományaitól, amelyekhez a rendszerváltás óta eltelt 22 évben sem talált vissza az egészséges mértékben és léptékben.
Felszínes kis összehasonlítás ez, mégis, ez alapján is ki kell mondani: Horthy rendszere a kezdeti foltok, a mindvégig meglévő autoriter korlátok, az elfogadhatatlan faji törvények és végül a náci Németország karjaiba való hanyatlás ellenére egy jó ideig jobb, élhetőbb és szabadabb világ volt, mint Kádár rendszere. Horthy Miklós minden emberi hibája, és utolsó éveinek tragikus tévedései ellenére jobb volt, mint Kádár János, a legvidámabb barakk és a gulyáskommunizmus kollektív hazugságainak egy ország gerincét megtörő, kacsintgató atyja. Horthy egy közepes tehetségű kormányzó, míg Kádár egy közepes tehetségű helytartó volt.
Horthy nekem nem példakép. Ne legyen példaképe a jelenlegi hivatalos Magyarországnak sem (Bethlen István annál inkább!). De nem annyira nem példakép, mint Kádár János, ez az 1956-ot és hazát eláruló kommunista, aki – Faludy szavaival élve – egy országot tolt át Ázsiába.
Az utolsó 100 komment: