Beleunt a Mastodon a nagyívű konceptlemezekbe, és készített egy pusztán különálló dalokat tartalmazó, lazulós lemezt, nesztek a pofátokba jelleggel, ez volna a The Hunter. Nem mintha a többi ne lett volna hasonló, és mintha ez nem állna össze teljes, kerek egésszé. Minden benne van, ami a Mastodon: súly, brutalitás, technika, ez az igazi progresszivitás a metálban, nem a himnikus Dream Theater. Nem sok együttes van, akinek egyszerre sikerült durvának, szaggatónak és egyben fifikásnak lenni, a Mastodon köztük van.

  Az első lemez (Remission, 2003) még elsősorban arról szólt, hogy mennyire tud dobolni Brann Dailor, irgalmatlanul szónikus fejletépés volt. Bár azért már ezen is kitűnt, hogy a többiek is tudnak zenélni. Erről a kedvencem a Workhorse, erősen ajánlott alacsony monotonitástűréssel rendelkező alkalmazottaknak: 

  A Leviathanon és a Blood Mountainen aztán lenyugodtak a kedélyek, és a többiek sem csak húrokat téptek a dühtől. Az előző, a Crack the Sky pedig már egy pszichedelikus lélekkiforgatás volt testen kívüli élményekről (a dobos 14 évesen öngyilkosságot elkövető húga emlékére), elszállós metál. A Mastodon lemezeiben az a közös, hogy nincs bennük megállás, és nincs bennük unalom. Az eddigi munkásság szép ívet ír le, felfelé.

  Az új lemez hangzását egyiküknek sikerült úgy minősíteni, mint egyfajta szupersúlyos Led Zeppelin. A Black Tongue-gal elég határozottan indul a lemez, az első két sor például az, hogy „kiégettem a szememet, kivágtam a nyelvemet”. Tessék megnyugodni, a Mastodon sosem tartozott a közhelyesen darabolós metálcsapatok körébe, most is amolyan látomásos szövegeket sikerült írniuk, de erre a zenére nem is nagyon lehet mást. Folytatódik a meghökkentő klipek sora is, a nyitószámra például egy műhelybe vezetnek minket, ahol épp készül a borítón látható kecskeszerű fej, különleges tekintettel a szemére.

  A Curl of the Burl-lel klipileg a természetben találjuk magunkat, az erdő avarjában. Az átváltozós, tekerős, kalapálós Blasteroid (Change your hair, change your clothes... I wanna drink some fucking blood... change your name change your eyes) után kattan be a lemez teljesen. A Stargasm a pszichedelikus metál netovábbja, ami nagyjából egy űrbéli szeretkezésről szól. 

  Az elszállás folytatódik az űrben, de közben visszakanyarodnak az utazók (I'm on my way back home), bár aki olyan címmel ír számot, hogy Octopus Has No Friends, az biztos, hogy nem normális. Mindenesetre felemelkedik minden nehéz cucc (All the Heavy Lifting), tulajdonképp lehetne ez a sor a Mastodon ars poeticája is. A refrén a csúcs. 

 A címadó The Hunter egy a maga módján melankolikus szeretethimnusz. A Dry Bone Valley-val véget ér az elszállás, és visszatérünk a szónikus sűrűségű dalok világába, rohanunk egy szörny elől. A futás utáni Thickering pedig egy depressziós be- és múltbafordulás, ölelj szorosan bébi, el vagyok temetve a múltamba, remélem, te leszel az utolsó. Zuhanó, elbukó, a mocsárban (végül is, sludge metal ez) élvezkedő teremtmények integetnek vissza ránk a Creature Lives-ből, a Spectrelight pedig egy fénylátomás, vagy mi, levezetőleg.

  A Mastodon mind zenében, mind szöveg- és képvilágban hozza a kreatív káoszt. Ajánlanám háttérzenének az Orion meg Star Trek-féle űrsorozatokhoz és házibulikhoz éjfél után, de vigyázat, ehhez túl hangos meg figyelni kell rá.