(Fotó: Neon)

  Azt gondolhatnánk, a Szigeten minden évben a szombati program a legütősebb, és ez többé-kevésbé így is van. Ilyenkor kinéz az is, aki egyébként végigdolgozza a hetet, akinek elfogyott a szabadsága, aki csak impressziókra vágyik. Vagyis kinézne, ha nem a tizenéves lázadóknak szólna elsősorban a zenekari felhozatal. Aki ugyanis az idei évben - felnőtt fejjel - ránézett a nagyszínpad szombati line-upjára, nem biztos, hogy ellenállhatatlan vágyat érzett a fesztiválozás iránt. (Ez persze részben Amy Winehouse váratlan tragédiájának köszönhető.)

  Este hatkor Kate Nash csapott a billentyűk közé a legnagyobb emelvényen, de a szellős tömeg csak lassan-lassan gyűlt a színpad elé. A punk-rock hatású lánybanda elragadó volt, cuki, és jellegzetesen brit, de ez minden pozitívum, amit el lehet róluk mondani. A rúzsát már az első percekben arcán szétkenő fiatal énekesnő fiatalos, lányos lelkesedéssel énekelte csacskaságait, aranyosan elpirult, amikor nem hallgatott el időben a zongora, de még ez sem lehetett mentség az itt-ott becsúszó hamis hangokra. Mesterkélt volt, amikor felpattant feldíszített billentyűs hangszerére - amit két biztonsági tartott, hogy közben el ne dőljön - és összességében azt éreztem, amit egy szülő érezhet gyermeke első zeneiskolai fellépése közben: hát nem a legjobb, de azért szeretjük. Ezt láttam kiülni annak a srácnak az arcára is, aki rúzzsal írt magára házassági ajánlatot, és így verekedte fel magát a színpadra. A bájos Kate mosolygott, nevetett és valószínűleg tényleg jól esett neki az ártatlan poén.

  Aligha lehetett más a célközönsége az alig két órával később színpadra álló négylemezes, sokslágeres Kaiser Chiefs-nek. A tömegfogyasztásra alkalmas rock- és indiezenét játszó sztárok megmutatták, miről maradt le Magyarország, amikor néhány éve - valószínűleg érdeklődés hiányában - törölte koncertjüket. A frontember Ricky Wilson láthatóan mindent megtett, hogy egyetlen unalmas pillanat se csússzon be a show alatt: a kamerának játszott, ugrált, rohangált, a koncert vége felé mikrofonját egy kamerára tekerve a közönség közé lógatta azt. Sajnos utóbbi mutatvány nem érte el célját: egyik legnagyobb slágerük refrénjét alig tudta valaki, a tömegből inkább csak ééóóóó-zás hallatszott. A kirobbanóan energikus énekes azért felvetette a kérdést, melyik tudatmódosító az, amelyik ennyi energiát és őrült kreativitást ad két órán keresztül, de talán elég, ha az eredményt értékeljük. Az est egyik fénypontja volt egyébként, amikor a keverőpult magasságában egy csapat a felemelt egy kerekesszékes lányt, aki így aztán vidáman csápolt a magasban és az összes kivetítő képernyőjén. A banda és a népes közönség elismeréssel tapsolta meg az akciót.

  Mindeközben a Rock-Metal Nagyszínpadon az alig keményebb Lostpropeths játszotta nu metal, hard rock, post-hardcore és emo zenéit, mintha maga sem tudná, mit képvisel igazából. A sikoltozó tinilányok által túlértékelt fiúbanda mindenesetre megtöltötte a placcot: aki a Kaiser Chiefs-nél alig keményebb dallamokra vágyott, az jó eséllyel itt kötött ki.

  Ekkora már jócskán besűrűsödtek az utak és küzdőterek: a szombat meghozta a látogatottság megugrását, ami azonban még így sem érte el a Prodigy alatti pénteki szintet. Fél tízkor pedig jött a nagy dilemma: egyszerre kezdett a Thirty Seconds to Mars, Goran Bregovic és bandája, a Buraka Som Sistema, és a Heaven Street Seven. Teljesen különböző stílusok képviselőiről beszélünk, én azonban a magam részéről megnéztem volna mindet. Az afrikai dallamokkal kevert kemény elektronikus zenét toló Burakával kezdtem, a szinte teljesen megtelt A38 sátorban. Elképesztő mennyiségű megőrült napszemüveges hipsteren verekedtem át magam, hogy láthassak valamit a kerek fenekét nem mindennapi módon rázó énekesnőből, akinek minden komolyabb csípőmozdulatát jelentős üdvrivalgás hálálta meg. Kezemben és szervezetemben a fröccs kevésnek bizonyult, hogy sokáig maradjak, a sátorból kifelé azonban csak nekem vezetett az utam, rajtam kívül mindenki extázisban tombolt.

  Akarva-akaratlanul el kellett haladnom a Nagyszínpad előtt, ahol Thirty Seconds-ék akkora már javában zúztak. Vagy inkább csak zúzogattak. A tinibálványok koncertje engem inkább egy musicalre emlékeztetett, melyet gondos koreográfiával és komoly díszlettel állítottak ki. A színpad előtti sikoltozást és könnyes szemeket valószínűleg a Beatles is megirigyelte volna, a hátsó sorok azonban flegma távolságtartással bámulták a mesterkélt eseményeket. Volt konfetti, közös leguggolás, színpadra felszólítás, meg minden, ami manapság egy tizenéves örök élményéhez kell, de 18 fölött a rockbanda nem hagyott maradandó nyomokat. Örülünk, hogy beugrottak Amy Winehouse helyett, és kedves volt ehhez kapcsolódó pár perces megemlékezésük is, de a fesztiválozók felnőtt közössége valószínűleg nem bánná, ha jövőre kimaradnának a repertoárból.

  A paypass villámgyors fizetési módszerének, és az emiatt pörgő kiszolgálásnak hála a HS7 bulijára még benézhettem: a fiúk jók voltak, mint mindig - hozzáteszem, elfogult vagyok. Goran Bregovic idén nekem kimaradt, sebaj, látjuk őt is eleget. A buli körül éjfél  szippantott be, és sokadmagammal áttomboltam magam a Sziget utolsó napjára.