Hiába hisszük, hogy teljesen autonómok vagyunk, és mindentől függetlenül tudunk cselekedni – egy személy története mindig családjának történetébe ágyazódik be. Családunk privát mítosza erőteljesen meghatároz minket – mondta egyszer egyik előadásán Pál Feri. Családunk, idős családtagjaink, halottaink emberléptékű, személyes története az, amelyben alulnézetből csatlakozni tudunk a történelem főáramához.

  Sokan hallották már a nagymamát a világháborúról beszélni, hogy egy gyakori példát vegyek elő. Trianon tragédiája is a kettészakadt családok fájdalmán át érthető meg igazán. Ahogy a különböző rendszerek alatt a család viselkedett, az is mutatja, hogyan folyik le közénk a történelem. A családtörténet arra is jó, hogy megmutassa, nem csak porszemek vagyunk a történelemben: az alulnézet igenis jogos szemszög, hiszen alapvetően a közösségben való boldog élet megteremtése a cél. Reakciósként valljuk, hogy a család fontos, megőrzendő és esetenként megvédendő alapegysége a társadalomban. A magyar katolikus püspöki kar idén hirdette meg a Család évét.

  Szubjektív családtörténeti sorozatot indít a Mandiner, amelyhez olvasóink történeteit is várjuk – lásd a végén.

  Ahogy a magyarság eredete is örök viták tárgya, amelyben sokan minél patinásabb ősöket szeretnének a nemzet mögött tudni, és nem elégszenek meg a halvérű-szagú rokonsággal; úgy sokak számára a családkutatás fő célja is a minél arisztokratikusabb ősök kimutatása, a talán sosem létezett címer megtalálása. Ellenhatás lehet ez, a 20 évvel ezelőtt elmúlt régi rendszer múlteltörlő szándékainak ellenhatása.

  Balatonszemes és Mátraszőlős – gyermekkori nyaraim két fontos helyszíne, az ország két külön fertályában, és köztük Budapest, a világváros, két család találkozásának pontja. Számunkra, a testvéreimnek és huszonvalahány unokatestvéremnek evidens volt, hogy nyáron mindenki, az egész világ a Balatonra jön, mert a nyár egyenlő Balaton. Milyen nyomorúságos élet lehet Balaton nélkül eltölteni egy nyarat! – gondoltuk akkor.

  A Cserhát és a Mátra közét is gyakran látogatjuk, a dombok és az öreg hegyek mindig szívesen látnak minket – mi is őket. Így aztán belém is szorult némi falusi romantika, Mátrakeresztes és a többi kis ottani falu hangulata mindig megigéz, és Mikszáthot is újra elő kéne vennem. Itt születtem, Pásztón. Amikor még jócskán felújítás alatt volt a hollókői vár, néha-néha beszöktünk, hogy körbepásztázzuk a tájat a még korlát nélküli falakról. Ahogy a nyarakhoz a Balaton, úgy november elsejéhez a mátraszőlősi temető meglátogatása kapcsolódik. Kis domb az ófaluval, templommal, békebeli temető, ahol ha nem fúj a szél, ezen az éjszakán mécsesek világítják meg az utat a sírok között.

  A palóc vonallal szemben a másik ág múltját nehezebb bevilágítani: a legvalószínűbb változat szerint nyugat-felvidéki, evangélikus (később katolizált) hétszilvafás nemesi família lehettünk még olyan kétszáz éve, de a pesti kereskedőcsalád-elmélet is játszik. A probléma az, hogy egy ponttól visszafelé nem lehet követni az anyakönyveket, és csak valószínűsíteni tudjuk a rokonságokat.

*

  Kilencven éves korában nemrég távozott családunk egy tagja, dédapám lánya. Sokunk életében az örökkévalóságot képviselte, mivel mióta ismertük, mindig ugyanolyan öreg volt, és a felettem álló generáció véleménye szerint az előző harminc évben semmit sem változott. Most már ő képvisel minket odaát másokkal együtt. Budapesti házunkban lévő lakása is megőrizte a múlt század első felének hangulatát. Az ő elbeszélései is a családtörténet meghatározó forrásai voltak. Oral history lives. A családi örökség jelentős részének őrizője volt – nem csak a tárgyakra, hanem a múltra is gondolok.

  Hogy miféle múzeumi régiségű rekvizítumok kerültek elő időről-időre a padlásról, innen-onnan, azon mindig csodálkoztam. Világháborús tankhüvely a lépcső alól, kilövetlen porcelánfejű töltények, az Új Idők harmincas évekbeli évfolyamai, és ami engem gyerekként leginkább érdekelt, Jules Verne Franklin Társulat által kiadott regényei, amiből születésnapra, karácsonyra mindig kaptam egyet-egyet.

  Nagyanyám is szolgált hasonló meglepetésekkel: néhány éve, amikor még nagyban látogattam az egyetem történelmi témájú óráit, egyik születésnapomon magához rendelt. Miután megérkeztem, elém tette a Hóman-Szekfű-féle Magyar történet öt kötetét, amit a háború vége óta a padláson őrizgettek, jól eldugva. Honnan kerültek ilyen kincsek a családi kincstárba?

  Apai dédapám, akit a poszt nyitóképének használt festmény már idősebb korában örökített meg, a boldog békeidők, az első világégés és a Horthy-kor tanúja volt. A Teremtő megkímélte attól, hogy a dicsőséges 133 napnyi kommunizmus után belekóstoljon a következő, negyven éves etapba is: '48-ban meghalt. Az ő apjának kiléte pedig homályba vész, egyszerűen semmit nem tud róla a családi legendárium, sem a levéltár. Csak annyit tudni, hogy sokat mulatott és lazán vette az életet. Talán büntetésből lett osztályrésze a feledés, amolyan krúdys életéért.

  Az öreg, mármint apai dédapám, igazi mecénás nagypolgár volt. Gyűjtötte a könyveket: külön polcon csücsül a huszadik század elején kiadott Jókai-összkiadás száz plusz 12 kötete, egymás mellett várják következő olvasójukat az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai, az aranyozott Vörösmarty-sorozat, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán és még sok más szerző díszkötetes művei.

  Rátaláltunk a Nyugat egy 1916-os számára, Tisza István 1923-tól kiadott összes műveinek első kötetére, és egy 1863-as, három kötetes Széchenyi-interpretációra. S mi dobogtatná meg jobban egy reakciós szívét, ha nem ezek a felfedezések?

  A családi könyvtár alighanem legérdekesebb darabja egy 1816-os Csokonai-kötet, melyet Bétsben adtak ki, Pichler Antal betűivel, és Csokonai nevezetesebb poétai munkáit tartalmazza két kötetben, a' szerző képével együtt. Kiadta Márton József, aki volt a' Bétsi Universzitásban a' Magyar Nyelvnek és Literatúrának Első Professzora.

  Emellett lógott pár Vaszary-kép a falon, némelyik csak egyszerű vázlat, egyszerű kis festmény, amelyeket néha-néha adogatott dédapámnak a festő (pénzért). Miután az öreg elvette feleségül a Kazeczky-család sarját (az egész első háborút ki kellett bírniuk külön), a festményeket már nem merte hazahordani, dédanyám ugyanis felesleges gavallérkodásnak tartotta az ilyesfajta műélvezetet. Így a festmények az irodában gyűltek, és csak néha-néha került haza egy kép véletlenül.

  De honnan volt ez a nagy érdeklődés dédapámban az ilyen dolgok iránt? Indexének tanulsága szerint 1898-ban vették fel a Magyar Királyi Tudományegyetemre, ahol mindenféle olyasmit hallgatott, amit ma szabad bölcsészetnek lehetne nevezni: klasszika-filológiai, esztétikai, művészettörténeti tárgyakat. Leckekönyve tele van Tacitus- és Cicero-szemináriumokkal, amely szerzők műveit akkoriban még latinul olvastatták az egyetemi hallgatósággal. Az indexben olyan nevek tűnnek fel tanárként, mint Négyessy László professzor vagy Gyulai Pál.

  A boldog békeidőknek azonban 1914-ben vége szakadt, és dédapám az olasz fronton teljesítette honvédelmi kötelezettségét. Egy teljes fotóalbum maradt utána ezekből az időkből, a végén a frissen megkoronázott IV. Károllyal és Zita királynővel. A fotók többsége egyfajta vidám-melankolikus hangulatot áraszt a tábori életről – a háború valóságát nem lehetett könnyű visszaadni. Jól kiegészítik a képeket dédapám későbbi dédanyámnak írt, eléggé egy kaptafára készült frontlevelei is. A háborús képek közül a leghátborzongatóbb egy kivégzést bemutató sorozat.

  A világháború olyan kellemetlen következményekkel járt, hogy Trianon után elkobozták a család barlangligeti (Tatranská Kotlina) nyaralóját, hogy egy szlovák ügyvéd kaphassa meg azt. Pár éve vadkempinges túrát szerveztünk a környékre, és meglátogattuk a Tátra-alji üdülőfalut is – sajnos az egykori nyaraló már régen nem áll. Helyette még a harmincas években épült fel az a pici, de időtálló nyaraló, ami a poszt elején emlegetett nyaraknak szolgált helyszínül. A pici ház egyik pici szobájában a mai napig lóg egy háború előtti Balaton-térkép, a szobákban ott pihennek a hosszú, még nádból készült pecabotok (nagyapánk harmadik hobbija a vitorlásmodellezés és a fotózás mellett). A húszas évekből maradt ránk egy kirakó, amiben a történelmi Magyarország megyéi voltak a puzzle-darabok, ezzel sokat szórakoztam kiskoromban.

  Dédapánk mindenesetre nem fejezte be az egyetemet, hiába nógatták rokonai és családja élete jó részében, hogy szerezzen már egy papirost. Az első világháború után már csak a maga büszkeségéből sem akaródzott neki az ilyesmi. Megmaradt nagyvilági, semmihez és mindenhez egyszerre értő, kisebbfajta mecénásnak. Élete jól példázza, milyen kilátásai lehettek egy egyszerű, művelt polgárnak a huszadik század első felében, Budapesten – mondhatjuk mindezt még úgy is, ha egyáltalán nem célunk idealizálni azokat az időket. Annyi maradt abból, mint dédapám lányának Teddy-mackóiból. Habár, ha azt vesszük, hogy túléltek nyolcvan évet... ez épp elég maradvány.

  Dédapám fia bejegyezte a megbeszélt randevúkat a naptárába. Neki és a végül utolsó randinak bizonyult feleségének aztán kilenc gyermeket adott a sors meg az elhatározás. Nagymamám a Műegyetemen okította matematikára nemzedékek sorait. Sajnos ez a családi örökség nekem csak arra volt elég, hogy türelmes korrepetálásaival megmentse a becsületemet, és ne kelljen pótvizsgára mennem matematikából a gimnáziumban.

  Nagyapám épp rosszkor, a háború után fejezte be jogásztanulmányait: majdnem málenkij robotra került, csak kilépett a sorból az egyik hídnál, amikor jött egy talicskát toló munkás, és beállt mellé. Számos nagy népbírósági perben, például a pócspetri ügyben volt jegyző – évekkel később csomó, magánál őrizgetett ilyen periratot sietve égetett el a kályhában. (A rendszerváltás után aztán tanú volt a pócspetri ügy újratárgyalásán, ami eléggé megviselte.) Nagyapámat azonban nemigen hathatták meg a kommunisták, később üvöltött az ablakában a Szabad Európa. Pályáját a polgári tagozaton folytatta, szerzői jogi, szabadalmi-újítási, munkajogi esetekre specializálódván. Volt dolga a Béres-csepp ügyével is, hál'Istennek a rendszer által kuruzslónak kikiáltott feltaláló mellé tette le a voksát. Viszont otthon nem igazán beszélt sem a negyvenes évek pereiről, sem későbbi munkájáról, csak néha-néha ejtett el egy-egy megjegyzést.

  Egyébként fényképezéssel, vitorlásmodellezéssel múlatta az időt, egy könyvet is írt a témában (Hajómodellezés, Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1969). Hajói még ma is megvannak, mind a négy, és a díjai is ott díszelegnek nagyanyám polcain. A fotózásra akkor tért át, amikor a böhöm nagy szovjet távirányítók már nem bírták a versenyt a nyugati dzsojsztikokkal. Így maradt ránk utána (még megélhette a rendszerváltás első három évét, nagyon drukkolt Antalléknak) néhány nagyítógép meg ötven méternyi fekete-fehér Forte-film. Kiskoromban, miután ellőttem az első 36 kockát az első Smena 8M-mel, fotólaboratóriumot kellett létesíteni. Máig emlékszem, milyen izgalommal töltött el, ahogy előbukkantak a képek a fehér lapokon a vegyszerszagú pincehelyiségben. Még ma is van néhány tekercsnyi előhívott film, amit még nem nagyítottunk ki, de ezek már valószínűleg így maradnak a digitális korban.

*

  Sorozatunkat folytatjuk, ugyanakkor szívesen várjuk érdeklődő, a saját családi örökség virtuális megosztásához kedvet érző olvasóink írásait és fotóit is. A részletekért írjanak a mandiner kukac mandiner pont hu-ra.