„Vajon nem hagytunk-e titeket annyi ideig élni, hogy hallgathatott volna az intő szóra az, aki hallgatott?
Pedig eljött az intő hozzátok. Ízleljétek hát meg a büntetést!”
/Korán: Fatir szúra/
A világsajtó az észak-afrikai eseményektől hangos, a híreket megtöltik a felhevülten üvöltöző muzulmánok, égő autók, kifosztott üzletek és múzeumok, tankok, katonák – minden, ami egy jó kis médiaeseményhez kell. Közhely vagy nem közhely, a vallási és kulturális különbségek okán nem feltétlenül értjük a forrongást és ezeket a mozgalmakat. A kérdés, hogy vajon miért és mit is kéne nekünk érteni?
Az eseményeket szemlélve első a csodálkozás.
Montesquieu írja a rómaikról szóló könyvében, hogy milyen megdöbbentő az, hogy Nápoly ötvenezer koldusa, akik éheznek és rongyokban járnak, aggódva nézi a Vezúvot: nehogy valami bajuk essen. Mintha lenne bármi vesztenivalójuk. Valóban, vajon mit akarnak az észak-afrikaiak, mi lenne az a jobb, amiért az utcára mennek és adott esetben lelövetik magukat? Akik azt állítják, hogy a szabadságot, mi több a demokráciát áhítják, nyilvánvalóan foglyai a modernitásban meghonosodott európai fogalmaknak és politikai világképnek.
Az iszlám országok mindennapjai – többé vagy kevésbé – a Korán tanításain alapulnak. A Korán pedig nagyon kevéssé hasonlít a Bibliára, illetve arra, ahogyan mi azt mostanában látjuk. A mi Bibliánk mára hűvös abbék világfias, filozofikus exegézisének tárgya, történetei metaforák, állításai megfejtendő rejtélyek, prófétái furcsa, távoli, idegen alakok, üzenete morális és spirituális, a hétköznapokon tulajdonképpen kívül eső.
A reformációval kezdődő szekularizáció fokozatosan szorította vissza a hitet a magánszférába. Mindenek Ura és Teremtője – magánüggyé vált. Ennek sikerében nagy szerepet játszott az, hogy a kereszténység – a Római Birodalom hatására – Isten és az ő teremtménye közé helyezte a hierarchikusan szervezett egyházat. Ez hihetetlen hatékonyságot kölcsönzött neki, ugyanakkor – ahogyan lenni szokott – a hanyatlás csíráit hordozta magában. A mindennapokat morális és spirituális értelemben nem Isten igéje, hanem az egyház útmutatásai és szabályai határozták meg, a világi hatalom és az egyház elváltak egymástól, többször háborúztak is (az invesztitúra háborúk folytatása és megnyerése igazi pürroszi győzelem volt a katolikus egyház részéről). A halhatatlan lélek az egyházé, a politika, az alattvalók kormányzása a királyok joga lett, leképezve a társadalomba a test és lélek kettősségéről szóló tanokat (Descartes, hogy úgy mondjam, a készre jött). Ennek egyenes következménye a nyugatot előbb felemelő, később talán elemésztő világias machiavellizmus.
Nem így a mohamedán országokban, melyeket elkerült a felvilágosodás. A Korán – mely legalább annyira a törvénykönyv, mint spirituális kinyilatkoztatás – egyetlen igazhitű szemében sem lehet holmi metafora. A benne leírtak feltétlenül érvényesek a földön és az égben, a halandóságban és a halhatatlanságban egyaránt. A világi törvények, az uralkodó törvényei betartandóak ugyan, az erőszak okán, de megvetendőek és az első adandó alkalommal lerázzák őket magukról. A jog, a politika és a vallás egymással összefüggő, egymást átható konglomerátumot képez. Az uralkodó státuszát és törvényeit a vallás közvetlenül nem legitimálja. Az iszlám teológia a mi fogalmaink szerint jobbára jogtudomány, méghozzá a kinyilatkoztatáson alapuló, tehát az örök és változtathatatlan jog tudománya. A saría nem ismer országokat és népeket, minden muzulmán az umma-hoz, az igazhitűek közösségéhez tartozik, bárhol éljen is a földön. Ugyanazok a törvények vonatkoznak mindőjükre és ugyanazon jogok illetik meg őket. A világi hatalom éppen ezért kendőzetlenül erőszakos, mert többnyire ellentétes a Koránnal és alattvalói hajlamaival, az arab diktátorok ugyanis „reálpolitikusok”. A hidegháború elmúltával számot vetettek az amerikai hegemóniával és a keresztényekhez fűződő gazdasági kapcsolatok előnyös voltával. Az izraeliektől és amerikaiaktól elszenvedett gyors és teljes katonai vereségek, melyek katonai súlyuknál sokkal megalázóbbak voltak, feldühítette és frusztrálta a muzulmán tömegeket, a keresztesháborúk folytatását látták bennük. Sokáig elegendő volt, hogy az arab diktátorok kétfelé beszéltek, angolul békét kötöttek, arabul megígérték a hitetlenek gyors és teljes kiirtását, mára azonban ez már kevés.
Van egy közös vonása az észak-afrikai eseményeknek – nem, nem a Facebook az. Hanem az, hogy az elkergetett, vagy éppen elkergetés előtt álló diktátorok egyaránt nagyon öregek. A sivatagi rablóhadjáratokon edződött harcias törzsek számára elfogadhatatlan, hogy vezetőik gyengék legyenek. A diktátorok megöregedtek, totyakosak lettek és gyengék, az ő népük pedig széttépi most őket. A mai szaúdi királyok valamelyik felmenőjét egy csetepaté során meglőtték, oly kínos helyen, hogy nemzőképessége kétségessé vált, ezért az összegyűlt törzsi vezetők alkalmatlannak találták a törzsek vezetőjének, a sejkek sejkjének. Hozatott tehát egy arab szüzet és az álmélkodó törzsi vezetők előtt bebizonyította, hogy nem úgy van az. Ezek után gond nélkül lett király. A vezérnek nem csak bölcsnek kell lennie – a bölcsesség majd megjön a hatalommal – hanem fizikailag is alkalmasnak. Kadhafival sem volt semmi baj, amíg nem amazonokból állt a testőrsége. A gyenge nem alkalmas a vezetésre, új emberek kellenek tehát.
Ne legyen kétségünk: jönni fognak az újak. Először „demokratikusan” megválasztják őket, azután maradnak húsz-harminc évig. Akik azt hiszik, hogy mostantól „demokratizálódni” fog az iszlám világ, azok javíthatatlan álmodozók, vagy teljesen ostobák. A „demokrácia” – ahogyan azt Irakban, vagy Afganisztánban láthatjuk – maffiák, terrorszervezetek, törzsek, nemzetségek kaotikus polgárháborúja mindaddig, amíg az egyszerű emberek imádkozni kezdenek egy diktátor, egy igazi kalifa után, aki vaskézzel csinál rendet, aki csodálatos, arannyal borított palotájából nap mint nap elküldi nekik a békét Allah áldásával, és ugye, amire amire kereslet van, arra lesz kínálat is. Annál is inkább, mert a „fejlődés” nem állt meg az arab országok határainál, a handzsárral vívott törzsi háborúk néhány halottját és sebesültjét felváltották a géppuskával, harci gázzal, tankkal lemészároltak hekatombái, az iparszerű mészárlás európai leleménye.
A második, hogy mit jelent ez nekünk.
Európa számára ezek a forrongások égbe szökő olajárakat és újabb menekültek százezreit, vagy millióit jelentik. Humanitárius katasztrófa következik melyben – természetesen – segítségére kell sietnünk a szenvedőknek. „Menekültek” tömegei fognak csónakon, tutajon és traktorgumin nekiindulni a tengernek és aki nem fullad bele, az partot is ér valahol. Lesz nagy sírás-rívás, filmek, regények és balett-előadások születnek majd az iszonyatos nyomorról és emberi tragédiákról, melyek a menekülőket sújtják. Talán még segélykoncert is lesz Bob Geldof rendezésében. Csont-sovány éhező gyerekek néznek majd ránk a tv képernyőjéről (azok testvérei, akik otthon gépkarabéllyal lövik a járókelőket) és a segítségünket kérik. Segítségünk egyféle lehet, be kell „fogadni” őket. Be kell fogadni őket, hogy azután néhány év múlva az európai nagyvárosok szemétdombbá vált sikátoraiban autókat gyújtogassanak és heroint áruljanak. Természetesen csakis azért, mert a társadalom igazságtalan, mi pedig rasszisták vagyunk. A nagyvárosokban gombamód szaporodó mecsetekben pedig nevelhetik az iszlám harcosokat, akik aztán egy dicső napon felrobbantanak bennünket. Ezek a menekültek fognak gondoskodni azután arról, hogy az észak-afrikaihoz hasonló, össznépi mulatságoknak a nem túl távoli jövőben ne csak passzív nézői, de aktív részesei lehessünk.
