December 17-én, pénteken rendeztünk egy rövid konferenciát a magyar országimázs és a média viszonyáról. Nick Thorpe, a BBC tudósítója arról beszélt, hogy a nemzetközi média nem egyszer indokolatlanul rosszindulatú jelzőket használ az országgal szemben, bizonyos problémákat (elsősorban a szélsőjobb és az antiszemitizmus kérdését) óriásira nagyít, míg sokkal fontosabb gondok az ingerküszöbét sem érik el. Utóbbira az igazságszolgáltatás működését hozta fel példaként, szerinte a magyar mindennapok legnagyobb botránya, hogy több ezren vannak megfosztva a szabadságuktól, anélkül, hogy a bíróság elítélte volna őket, s ez az állapot akár évekig is eltarthat.
Éppen aznap jelent meg az Economistban a Hungry for power című véleménycikk, melynek szerzője, Adam LeBor szintén előadóink között volt. Amikor friss publicisztikájáról kérdeztük, elmondta, hogy meglepte, mekkora visszhangot keltett itthon, szerinte valós súlyát messze meghaladó jelentőséget tulajdonítottak neki (például az MTI nem csak összefoglalót készített belőle, hanem szó szerint lefordította az egészet, az elejétől a végéig). Szóba került a véleménycikkét illusztráló, ugyancsak előnytelen Orbán-fotó is - mint mondta, neki nincs beleszólása a kép kiválasztásába, az a képszerkesztő dolga, és a konkrét választás ebben az esetben inkább elvett az írás értékéből, semmint hozzáadott volna. (Aki dolgozott már a sajtóban, tudja, hogy a nézők/olvasók mennyivel nagyobb szerkesztői tudatosságot feltételeznek a valóságnál. Egy szerkesztő keze alatt egy nap alatt tucatnyi írás vagy kép fordulhat meg, sokszor az esetlegességen és nem az Ördögi Terven múlik egy-egy anyag sorsa, végső formája.) LeBornak általában is az volt a véleménye, hogy a magyar politikának a helyén kéne kezelnie a külföldi lapvéleményeket, s kellő önbizalommal kiállni saját álláspontja mellett.
Nos, csak néhány napnak kellett eltelnie a pénteki konferencia után, hogy erre a kívánatosnál sokkal több lehetősége nyíljon a kormánynak. A korábban is élesen kritizált médiatörvény elfogadása brutális erejű sajtóvisszhangot váltott ki Európa- és világszerte. A totális elutasítás nem is jöhetett volna rosszabbkor: ez adja meg a magyar uniós elnökség alaphangját.
Lehetett-e számítani ilyen intenzitású reakciókra? Magyarországra a tavaszi választások óta kicsit csodálkozva néztek az EU-ban: Orbánék választási sikerének mértékére nem nagyon van példa a közelmúlt Nyugat-Európájából, így aztán - még ha halványan is, de - adja magát az orosz vagy más ex-szovjet párhuzam. Az azóta eltelt időszak kormányzásának számos lépése feszegette a határokat, s minden kényesebb, hatalomcentralizáló lépés hozzátett valamit a borús képhez. Mégis: a nemzetközi sajtó csak viszonylag visszafogott kritikával kísérte e döntéseket, még a kötelező magánnyugdíjpénztárak de facto megszüntetése sem verte ki teljesen a biztosítékot.
Bár magam sem gondoltam, hogy ekkora külföldi érdeklődést fog kiváltani, visszagondolva érthető, hogy az új médiaszabályozás elfogadása szabadította el a poklot. Ahogy minden más ipar- vagy éppen művészeti ágat, úgy a médiát is önmaga érdekli a legjobban, a magyarországi médiaszabályozás sokkal inkább értelmezhető és érdekes az európai sajtó számára is, mint például az Állami Számvevőszék elnökének a személye, vagy a Költségvetési Tanács sorsa. Szomorú, de a médiaszabályozásunk hasonló okokból nagyobb botrány a nemzetközi sajtó szemében, mint a szlovákiai magyarok alapvető jogait ért sérelmek az előző ciklusban, vagy éppen az, hogy az SNS kormánypárt lehetett Szlovákiában.
Érdemes elgondolkozni azon, hogy az ország és a nemzet számára mekkora stratégiai jelentőséggel bír az új médiaszabályozás. Olyan drámai lenne-e, ha a hazai média nem közszolgálati része az eddigi szabályozási keretek között működne tovább? Van-e olyan fontos az új médiatörvény, hogy érdemes legyen beleállni miatta nagy nemzetközi pofonokba, aminek hatására más, valóban fontos kérdésekben jelentősen gyengülhet a magyar érdek képviselete? Aligha, pedig pillanatnyilag jó esélyünk van rá, hogy a magyar uniós elnökség jelentős részben a magyar sajtószabadság vélt vagy valós sérelmeiről szóljon. Ha a határon túli magyarok miatti kiállás okán tekintenek ránk a térség bajkeverőjeként, az ellen nem sokat tehetünk, és nem is szabad meghátrálni miatta, egy médiatörvény miatt azonban felesleges ezt a stigmát magunkra húznunk.
Még a Világ Legjobb Médiatörvénye sem érne annyit, amekkora szopóágra került miatta Magyarország az EU-elnökség előestéjén, ebben egészen biztos vagyok. Schmitt Pál nagy szolgálatot tehetne a nemzetnek, ha aláírás helyett visszaküldené megfontolásra a törvényt az Országgyűlésnek, az meg szépen elnapolná nyugodtabb időkre vagy egyszerűen kivenné belőle a vitatott szabályozási megoldásokat, például a rádiókra és a televíziókra bevett állami szabályozás kiterjesztését a nyomtatott és az online médiára.