Fidesz-szórólap 2010 tavaszáról (via Felvágott)
„A gazdaságpolitika első halálos bűne az, amikor átmeneti megoldásokkal finanszíroz tartós programokat, hiszen ez csak akkor működik, ha szerencsénk van... A gazdaságpolitika második halálos bűne - egy olyan gazdaságban, amely krónikus fizetési válságokkal küzd, s a magyar kétségtelenül ilyen, hiszen az elmúlt harminc évben már harmadjára éltünk át ilyet - az, ha csökkenti a nemzeti megtakarításokat. A nyugdíjpénztári tervek ebben a keretben különösen problematikusak.” (Hamecz István, Heti Válasz)
„Az egyik dolog, amiben jó a magyar közpolitika, az akut válságkezelés. A másik az akut válsághelyzet előidézése” (Tory)
Azért valahol nagyon nyomasztó ez az egész.
Egy nehéz nap éjszakáján töprengek fáradt fejjel egy alig pár órája tett bejelentésen, amiről velem együtt több millió embernek kell pár hét alatt döntenie, miközben a döntés egész életünkre kihat(-hat). A körülmények, meg a fokozódó nemzetközi helyzet amúgy felülírhatnak bármilyen meghozott hosszú távú személyes vagy kormányzati elképzelést, amelyeknek elvileg az lenne a célja, hogy kiszámíthatóvá tegyék az életet. Lásd: kötelező magánnyugdíjpénztár (élt: 1998-2010).
Ha jól emlékszem, a kormányzat nyugdíjpénztári érvelésének egy fontos alapja volt, hogy most lehet majd igazán választani, az állami nyugdíjt vagy a magánpénztárakat választjuk-e meg életünk remélt arany alkonyának zálogául. Meg kell hagyni, nem élt sokáig ez az érvelés. A tegnap bejelentett döntés értelmében az állam aktuális irányítói úgy döntöttek, teljes egészében ellehetetlenítik a magánnyugdíjpénztárakat (melyeknek hibája volt számos, lásd pl. Tory fenti bejegyzését). Mi több, fordított, állami Ludas Matyiként többszörösen büntetik azt az egyszeri állampolgárt, aki esetleg mégis az öngondoskodásban hisz és az állami újraelosztás bendőjétől távol szeretné tartani a pénzét.
A visszautasíthatatlan ajánlat szerint aki nem tér vissza állam bácsihoz, az - bár 10 százalékos munkavállalói nyugdíjjárulékáról szabadon rendelkezik -, de az a 24 százalék, amelyet a munkaadója fizet utána, nem kerül a számlájára, valamint a jelenlegi nyugdíj-jogosultságának 70 százalékát elveszti. Ha jól értelmezem, bár a munkaadó továbbra is fizeti utánam a járulékot, de abból egy forintot nem látok majd soha, egyszerűen adóvá válik a munkám után fizetett nyugdíjjárulék nagyobbik része. Ez büntetés, az egész bejelentett tervezet pedig sokak szerint államosítás, vagy éppen a nép zsarolása. Az embereké.
Kis kitérő: Magyarországon már a két világháború között, a Horthy-rendszerben is működtek magánnyugdíjpénztárak. A bankok és a biztosítás államosítása szüntette meg a működésüket a második világháború után.
Ez teszi csak igazán nyomasztóvá a történetet.
Hiszek-e az öngondoskodásban? Igen, hiszek, és ha az állam engedné, minél nagyobb mértékben élnék is annak lehetőségeivel. Az egykulcsos szja bevezetése pont egy ilyen, általam üdvözölt történet - kár, hogy a mérleg másik serpenyőjébe egy ennek a filozófiának homlokegyenest ellentmondó kormányzati döntés került (ami ráadásul sokkal nagyobb volumenű lépés, mint az szja rendszerének átszabása). Nagyon leegyszerűsítve: azt mondanám igazi választási lehetőségnek, ha a kormány azt mondaná: itt a kereseted, eldöntheted, hogy ebből x százalékot befizetsz-e az államnak, hogy később az finanszírozza a nyugdíjadat; vagy pedig itt a pénzed, és azt csinálsz vele, amit akarsz. Vagy tudatosan takarékoskodsz, vagy elköltöd Malibu koktélokra, és akkor annak nagyon csúnya vége lesz - de nincs állami segítség, így jártál, tücsök.
Mit kap most az, aki visszatér (vagy visszahull) az állam kebelébe? Aki az állami nyugdíjrendszerbe visszalép, az magával hozza az egyéni számláját, és az a házastárs számára örökölhető lesz. Az, akinek az infláció feletti követelése van, és visszatér az állami rendszerbe, az infláció feletti összeget készpénzben felveheti, vagy azt a részt átteheti egy önkéntes pénztárba. Aki a kötelező pénztártagsággal veszített, megkapja azt a többletet, amit az inflációkövetéssel megkapott volna, ha az államiban maradt volna. A nyugdíjjárulék-többletről, amit a 8,5 százalék kötelező befizetés felett fizetett be a munkáltató, szabadon rendelkezhetnek a pénztártagok, felvehetik készpénzben vagy átvihetik egy önkéntes pénztárba. Még egyszer: készpénzben. A „több pénzt az embereknek!” jelszóval fémjelzett hagyomány szép folytatója ez. Jó lesz majd nézni azt is, amikor sokan rohannak majd felvenni és azonnal elkölteni az államtól ajándékba kapott saját, eddig megtakarított lovettát.
Gáláns ajánlatokkal teszi hát vonzóvá az állami nyugdíjat a kormány - igaz, többségében csak a következő rövid időszakban kecsegtetnek, jellemzően egyszeri kedvezményeket.
De mi lesz harminc-negyven éve múlva, amikor a korosztályunk nyugdíjba megy? A jövőt senki sem láthatja pontosan, de a lassú, és kérlelhetetlenül rossz irányú demográfiai folyamatok hazai és európai szinten is sötét képet festenek saját jövőnkről. Pár hónappal ezelőtt a Heti Válaszban gyűjtöttem össze a vonatkozó adatokat: a hatvanöt év felettiek száma 22, a nyolcvan évnél idősebbek létszáma pedig 50 százalékkal nő a következő évtizedekben az Európai Unióban. 2050-re a fiatalkorúak száma 20 százalékkal csökken, míg a hatvan évnél idősebbek alkotják majd az összlakosság egyharmadát. Az EU-ban jelenleg mintegy 1,4 születés jut egy nőre, miközben az önfenntartáshoz 2,1-re lenne szükség. Ezt Európában ma egy állam sem éri el, csak a franciák közelítik meg 2,0-es átlagukkal. Az Európai Bizottság arra figyelmeztet: ha a jelenlegi folyamatok nem változnak, az európaiak 73 százaléka számíthat arra, hogy kevesebb nyugdíjat kap, és később mehet nyugdíjba. Európában 2060-ra megkétszereződik a nyugdíjasok száma, és minden 65 éves vagy annál idősebb lakosra már csak két munkaképes korú (15-64 éves) polgár jut majd. Ma ez az arány még egy a négyhez.
Lassan kérdezem az illetékesektől: ki-fogja-megtermelni-a-nyugdíjamat-a-felosztó-kirovó-rendszerben? Egy ilyen léptékű változás bejelentésekor a gazdasági miniszter kötelessége lenne, hogy beszéljen a kormány hosszú távú nyugdíjpolitikájáról, mivel is indokolja meg döntését. Ez nem történt meg most. Sőt, pont a jelenközpontú gondolkodást ismerte el a munkáltatói járulék einstandolása kapcsán: „Kérdésre válaszolva Matolcsy azt mondta, azért veszik el a maradás mellett döntő tagok 24 százaléknyi járulékát, mert azt nem a jövőre fizeti a munkáltató, hanem a mostani nyugdíjrendszerre. Miután azonban a pénztártag kiírta magát a közösségből, szakított a közösséggel, és egyéni úton jár, az csak a 10 százalékos befizetésével rendelkezhet, mert csak az a jövő.”
Ha ez tényleg szó szerint így hangzott el, akkor a jobboldali, konzervatív tábor által támogatott Fidesz egy újabb, talán minden eddiginél vastagabban balos, ha úgy tetszik, plebejus oldalát mutatta meg: mi az, hogy a magánnyugdíjpénztárt választó „kiírta magát a közösségből?” Miért nem rögtön a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből? Ennyire szembe megy a kormányzat az egyéni felelősséget vállalókkal, az állami akol melegét nem kívánókkal, a mindenkori szocializmus helyett az individuális szabadságot választókkal? Annak ellenére mondom ezt, hogy egyik modell sem tökéletes (az eddigi hazai pedig végképp nem az). A jövőt, annak kockázatait nem ismerhetjük előre, csak megyünk benne előre, óránként hatvan perces sebességgel, copyright C. S. Lewis.
Döntse el mindenki maga, mihez kezd a saját életével, pénzével, megtakarításaival, az állam pedig biztosítsa hozzá az egyenlő játékszabályokat (nem pedig a nemállami megoldás ellehetetlenítését). Ez persze egy foszló vágykép jelen pillanatban. Várható, hogy a most bemutatott feltételek miatt töredéknyi ember marad csak a magánpénztárakban, a nagy többség pedig megy vissza az állami rendszerbe - főleg azzal, hogy ha valaki nem tesz semmit, automatikusan kerül vissza oda. Mi pedig passzív, otthon ülő, legfeljebb magunkban fortyogó nép vagyunk. Jellemzően vezetőink szoktak forradalmi hevülettől duzzadni, jozefinista lendületű bejelentéssel átszabva milliók életének kereteit.
Hol van ma éjszaka a polgári Magyarország álma? Hol kezdődik el a jövő? Ja igen, a tíz százaléknál, csak az a jövő.
