„Minden magyarban egy huszár és egy jogász rejlik”
Bismarck
A Nyugatrómai Birodalom bukása után, az Európát elözönlő germán törzsek - az Egyház közvetítésével - találkoztak a római joggal és több-kevesebb sikerrel saját szokásaikhoz, életkörülményeikhez alakították azt. Ennek során - természetesen - életkörülményeik is idomultak a jog szabályaihoz. A római jog azonban egy, az övéknél sokkal bonyolultabban szervezett társadalom terméke volt, így csak durva egyszerűsítésekkel és meglehetősen összefüggéstelenül alkalmazták, a világi törvénykezésben alig, a kánonjogban inkább megőrződött az eredeti joganyag bonyolult kifinomultsága. A harcias germán törzsi vezetők a mindennapokban karddal és csatabárddal szerették intézni apró-cseprő ügyeiket, nem túlzottan kedvelték - és értették - a bonyolult jogi eljárásokat. A jog - az Egyház minden igyekezete ellenére - az erő joga volt, ama egyszerű megfontolás alapján, miszerint aki nagyobbat üt, annak van igaza. Mindenesetre a vad germán törzsek és a kereszténység egymásra találása Nagy Károly uralkodására befejeződik. Magyarország története viszont csak ezután kezdődik.
A magyar törvénykezés, egészen a késő tizenkilencedik századig megőrizte sajátosan magyar jellegét. Kétszintű volt, abban az értelemben, hogy a tételes jog elsősorban a „nagy” ügyeket érintette, a korona és a földbirtoklás ügyeit, míg a mindennapi ügyekben a szokásjog volt a mértékadó. A szokásjog az emberek igazságérzetén alapul, azon az ösztönös képességen amely képes a közösség ügyeire káros tetteket, mi több gondolatokat, elválasztani a közösség számára hasznosaktól. E tekintetben a szokásjog mindig konzervatív, nem szabályozza újra a dolgokat valamiféle reform, vagy forradalom elképzelései alapján, hanem a status quo fenntartására törekszik. A törekvés alapja az az elgondolás, miszerint a fennálló jó, vagy legalábbis nem nagyon tudunk - az adott körülmények között - jobbat elképzelni. Eme elképzelés alapját pedig az egészséges szkepticizmus képezi, miszerint az emberek életébe beavatkozó újítások többnyire veszélyesek és kiszámíthatatlanok.
Persze nálunk is voltak, akik biztosan tudták, hogy mi lehetne a jobb, akik hittek a jog viszonyokat teremtő erejében. A magyar középnemesség olthatatlan vágyat érzett a jurátusi pálya iránt. Nem is győzték ostorozni a tohonya többséget, akik a megelégedettség pocsolyáiban dagonyáztak, pipáztak a méhesben és nem átallották jól érezni magukat. Nem látták London, vagy Párizs csodáit és nem is voltak kíváncsiak rájuk, pedig kétségtelenül sokkal izgalmasabb rossz hírű negyedekben kokottokkal szórakozni, mint a szobalányt hajkurászni a szénapadláson. Az ő áldásos tevékenységük eredményeként, a kiegyezés után, úgy szakadt a magyar társadalomra a római jog, mint a mennyezet. Miután a társadalom már akkor is kettős volt, a dolog nem érintett mindenkit egyformán. A Kohn és Fiai cég, vagy a Rettenbacher és Tsa. örömmel üdvözölték, hiszen évszázados kényszerek és megkötöttségek alól szabadultak ki, olyan szabályok megtartása alól, melyek idegenek voltak számukra, bár csöndben megjegyezhetjük, hogy nem a szabályok voltak idegenek, hanem ők. A többség viszont nem értette ezeket az új szabályokat.
Nem is érthették őket, hiszen mire számukra kötelezővé váltak, nyelvezetük miatt egyes paragrafusaik már régen különböző értelmezési iskolák martalékává váltak, olyannyira, hogy külön tudományág, a jogi hermeneutika foglalkozott pusztán azzal, hogy megértse - de legalábbis értelmezési konszenzust hozzon létre - az írott jog egyes mondatai tekintetében. A jogalkalmazás, a pereskedés úri sport volt, melynek elengedhetetlen kelléke a költséges nevelés és az egyetemi kiképzés, fő mozgatója pedig az ügyvédi honorárium.
A jog diadalmenete egyben Magyarország integrációját is jelentette a Habsburg birodalom porosz-mintájú, am osztrák módra slendrián közigazgatásába. A több száz éves integráló törekvések a lehetséges legtökéletesebb eredményre vezettek. Azért csak a lehetséges legtökéletesebbre, mert mint mondottuk, a többség számára idegen volt az egész. A társadalom alapját a különféle különállások képezték, a falvak, a városok és a vármegyék mind-mind jórészt önállóak voltak, maguk intézték, a saját belátásuk szerint az ügyeiket a központi szabályokban óhatatlanul függetlenségük csorbítását látták.
A dualizmus korának törvénykezése és igazságszolgáltatása még alig indult fejlődésnek, mikor radikálisan megváltoztak a körülmények. A Habsburg birodalom feldarabolása és Trianon új helyzetet teremtettek. A revíziós politika és a bolsevizmustól való jogos félelem tovább erősítette a centralista, erősen szabályzott viszonyokra való törekvéseket. A megmaradt, megcsonkított, összevont vármegyék inkább a kormányzati akarat közvetítői lettek, mintsem önálló egységek. A folyamat magával vonta a szabályozás bonyolódását is, és a jogászi kaszt hihetetlenül népes számú lett.
A háború után a szárnyát bontogató kommunista államapparátus kedvező helyzetet talált és bürokratikus állameszményének megfelelően azonnal megkezdte a szabályok és törvények tömkelegének előállítását. Miután az apparátus egyik fő feladata a szabályok termelése lett és az apparátus igen nagy létszámú, ám finoman szólva is mérsékelt képességű apparatcsikokból állt, hamarosan a betarthatatlan, kusza, egymásnak ellentmondó törvények és szabályok sora jött létre. Ez azonban igen fura, speciálisan magyar helyzetet eredményezett. Felfedezték ugyanis, hogyan lehet mindezzel együtt élni, illetve, hogy mi a jó ebben. Létrejött a ki nem mondott egyezségek egyik leglátványosabbja, mely úgy szólt, hogy „mi nem kérjük számon a szabályok betartását, cserébe ti csukva tartjátok a szátokat”, a szabályszegés ténye - amely minden esetben bizonyos volt, hiszen bármi és annak ellenkezője is tilos volt valamely szabály szerint - Damoklész kardjaként függött az illető feje felett, és ha akarták, bármikor megbüntethették. A nép elégedett volt, mert többé-kevésbé azt csinált, amit akart, a hatalmon lévők elégedettek voltak hiszen mindenkit a kezükben tarthattak. Mindeközben kialakult a szabályok teljes negligálásának kultúrája, függetlenül az illető szabályok szükséges, vagy szükségtelen voltától.
A rendszerváltozás után beindult törvénygyártás tovább folytatta e nemes hagyományt. Hasonló bőséggel és hasonló minőségben termelték az új törvényeket, módosításokat, szabályokat, fittyet hányva a józan észre és az eredményekre. A jog uralmának amúgy is ostoba képzete saját paródiájába fordult. A jogi kodifikáció külön szakma lett és valóban kódolásról van szó, hiszen akár morze-jelekkel is írhatnák a törvényszövegeket, akkor sem lennének nyakatekertebbek, érthetetlenebbek és magyartalanabbak. Az egyes törvények módosításai két sor szövegből és kétszáz sor hivatkozásból állnak, olyan hivatkozásból mely újabb hivatkozásokhoz vezet - sic itur ad astra. Puszta létünk a szabályszegések sorozata lett, ha nem a macskatartás szabályai szegem meg, akkor vétek a humánus kaktuszápolás ellen, az értelmiségből bürokrácia vált, kialakult a jogászok és könyvelők uralma. A szabadság nevében annyi ostoba szabály és eljárás köt gúzsba bennünket - melyekről a legtöbbször nem is tudunk - hogy néha kifejezetten vonzónak tűnik a remeték életformája.
Justitia istennő bekötött szeme azt mutatja, hogy nem is akarja látni, milyen ítéletek születnek. A jog az igazság elfátyolozásának eszköze lett, és bár a fátyol mögül előtűnik olykor az igazság, teljes valójában sohasem látható. A bírói pulpituson többnyire középkorú családanyák ülnek, akik a tegnapi tökfőzelék minőségén merengve, arcukon tökéletes értetlenséggel hallgatják a bonyolultnál bonyolultabb ügyeket, ami még csak hagyján, de döntenek is. Maguk az ügyek egyébként többnyire egyáltalán nem bonyolultak, a józan ész ítélőszéke előtt, egy morzsányi igazságérzettel megáldva, perceken belül megoldhatóak lennének, csak a folyondárként kígyózó szabályok és törvények fojtják meg az igazságot. Az igazságszolgáltatást a jogszolgáltatás váltotta fel, az embereknek azonban továbbra is igazságra lenne szüksége. A szabályok általános megvetése közepette - álszent módon - mindenki úgy tesz, mintha nem lenne kézzelfogható az igazságszolgáltatás csődje. Jogsértések és önkényeskedések ezrei maradnak büntetlenül, mert a bíróságra menni olyan, mint mezítláb indulni a tajgába. Az évekig nyúló perek eredményeként születő ítéletek pedig a közben megőszült peres felek számára többnyire végrehajthatatlanok. Az egyenlőség kivívásának eszközeként tekintett jog a legsúlyosabb egyenlőtlenségek forrása lett, csak annak szolgál a maga áttekintethetetlen módján, akinek van pénze megfizetni Justitia papjait. Az egyenlő jogok valójában azt jelentik, hogy a milliomosnak is joga van a híd alatt aludni - ahogyan Marx találóan megjegyezte.
Van egy olyan szabály, mely szerint minden logikailag konstruált dolog addig növekszik, amíg meg nem haladja alkotója szellemi képességeit. Azt hiszem pontosan itt tartunk.