Öreg hiba, hogy nem ott vetettük be a dalai lámát, ahol igazán szükség lett volna rá: Erdélyben. Ebben az esetben a Tibettel kapcsolatos közkeletű előítéletek miatt mindenki, határokon innen és túl, átérezhette volna az amúgy tök felszínes analógiát a tibetiek és az erdélyi magyarok sorsa között. A románok bosszankodtak volna, mi pedig kacagva léphettünk volna eggyel közelebb az erdélyi autonómia ügye felé. Ím, ez lett volna az igazi Realpolitik, a csavaros eszű középhatalom fiainak csattanós vicce, a parolázó Tőkés László-Tendzin Gyacó-címlapfotóktól kifordult szemű románok agóniája, egy kisebb budapesti döntés. Pedig Tőkés püspök mindent megtett.

 

  Ehelyett azonban a lámák lámája Budapestre jött, hogy balzsamozza a vérző szívű anyukák sebeit, erőt adjon a munkában megfáradt középvezetőknek, színt vigyen a mozgalmárkodásba beleszürkült burzsujcsemeték életébe. Meg hogy kicsit megbolygassa mindenkinek az életét pár napra, azoktól kezdve, akik égettek már illatos bizbaszokat a lakásban, egészen azokig, akik az Édesvíz kiadó, a 360 plusz áfa per perces betelefonálós műsorok vagy a holisztikus bioboltok bűvkörében élik életüket.

 

  A helyzet viszont az, hogy egyetlen teokrata van, akit csípünk, és ezt vehetik kamingautnak is. Ő a lámalátogatás idején éppen Angliában turnézott, expressis verbis azért, hogy visszaterelje a tévelygőket az Akolba, helyrehozva ezzel egy több száz éves tévedést. Teokratánk látogatása felett érzett dühükben a tévelygők még náluknál is tévelygőbb honfitársai bőszen csinnadrattáztak, ő azonban kedvesen integetett, aztán bosszantásukra és a Főnöke nagyobb dicsőségére eggyel megszaporította Főnök seregének létszámát. Mindezt amúgy tök ingyen. Aztán hazament.

 

  A szeretett fővárosunkba látogató dalai láma ezzel szemben a Papp László Arénában okított a buddhizmus alapvonalairól. A jegyek már előzetesen elkeltek - jelentette a látogatásra készült, nyolc nyelven beszélő oldal. Minket kicsit elszomorít, hogy egy kisebb városnyi honfitársunk volt kíváncsi erre a süket spirituális maszlagra, amit amúgy egy cigiért bármelyik szandálos hippi előad a Gödör mellett, akár ördögbotozva is közben. A dalai lámát tökkelütöttnek kellene tartanunk, ha nem tudná maga is, hogy a nyugat szimpátiáját pontosan egy ilyen cseppfolyós, politikailag korrekt, kvázivallásos, édes-mézes izével lehet elnyerni. Egy szivárványszínű bizbasszal, egy szinkretista humbuggal, amit ugyanúgy megért az egyszeri bonszájtulajdonos, mint a nyolcrétű ösvényből doktorált hardkór hinajánás. Ismer az Olvasó amúgy valami ehhez tök hasonlót? A nagypapája biztosan. Úgy hívták, hogy marxizmus.

 

  „Én ma is azt mondom, hogy a marxista-kommunista rendszer morális alapjai, a javak egyenlő elosztása közelebb áll a szívemhez, mint a kapitalizmus, amely a profitot helyezi előtérbe. (...) De leninista nem vagyok! Leninről ugyanis azt tartom, hogy több esetben eltávolodott a valódi marxista eszméktől.” (Dalai láma, Magyar Nemzet, szeptember 21.)

 

  Az Óceán Mélységű Tanító szavai ezek.

 

  Tenzin Gyacó azt is elmondja, hogy a maoizmus nagyon fasza volt egészen 1957-ig, akkor azonban minden megváltozott. Csakhogy ez hülyeség. A maoista Kínában már az '50-es évek elején elkezdődött a represszió, a különbség a Szovjetunióval csupán annyiban állt, hogy a reakciósokat a laokaj és nem a GULAG nevű táborok zárták keblükbe. Ezt az érvet pedig a francia forradalom óta próbálják megetetni a mindenkori ballerek a tamáskodókkal: az elején minden jól ment, csak aztán elromlott. Pedig ha a vadiúj autó már a szalonból kifelé lefullad, ki az a hülye, aki nem reklamál azonnal, hogy eleve elcseszett árut sóztak rá?

 

 

  Ha a tanításai müllerpéteri magasságokban szárnyalnak is, a himalájai mikulás valóban kiválóan ért a píárhoz. Mindezt csak azért tártuk Olvasóink elé, mert Őszentségét Prága és Varsó után egyhangúlag szavazta meg a budapesti közgyűlés is díszpolgárnak, szombattól így székesfővárosunk kitüntetettje Őszentsége is. Lokálpatriótaként és Honpolgárként kicsit fájlaljuk, hogy egy ortodox marxistával bővült a jutalmazottak sora. Mindez persze arra jó volt, hogy az LMP hatalmas Tibet-zászlón tegyen a székházára, Demszky Gábor pedig a mindennapi közutálat után kicsit lubickoljon egy Nobel-békedíjas fényében.

 

  Mondanunk sem kell, az elnyomott népekkel legalább annyira együttérzünk, mint a kihalófélben lévő barnamoszatokkal, hiszen nélkülük kicsit szegényebb lenne ez a szomorú sárgolyó. És persze, mi is visszavágynánk abba a fullos palotába, ahova már annyiszor reinkarnálódtunk korábban. De érdemel-e Potalát az, aki a marxizmusát tekintve csak árnyalatokban különbözik Hu Csin-taótól? Van-e értelme egyáltalán tolni a talicskát? A kínai vezetés továbbra is fázik a dalai lámától, hiába próbál köröket verni rájuk marxizmusban.

 

  A tanulság csak annyi, amennyi értelmeset Tenzin Gyacó is elmond az interjúban: „Mindig azt mondom, tanításaim során is, hogy jobb megmaradni a régi hitnél.” Ámen.