Forrás: Der Spiegel
Méltatlan feledés övezi azt a Der Spiegelben megjelent összeállítást, amely a világ 9 provokatőrét veszi számba, köztük a magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort. A provokátorok alatt a szerzők, akikből rögtön kilenc is van, lényegében azokat a politikai szereplőket gereblyézték egybe, akikről a nemzetközi sajtó időről időre elmondja, hogy antiszemiták, rasszisták, homofóbok, de mindenképpen valamilyen kisebbség elleni uszulásnak köszönhetik politikai sikereiket.
Pedig a cikk sokkal durvább, mint az a Washington Post-ban megjelent írás, amelyre megmozdult a kommunikációs államtitkár, Kovács Zoltán és a volt külügyminiszter, Jeszenszky Géza is. Annak a cikknek a tematikája is hasonló volt: a sovinizmus, a médiában tapasztalható fideszes térfoglalás, megspékelve némi Schmitt Pál fejére zúdított nacionalistázással. De sem ez, sem pedig a többi, a kormányváltás óta hazánkról megjelent külföldi lapvélemény nem lépte túl saját korábbi árnyékát. Ami a Der Spiegelben megjelent cikket unikálissá teszi, az két körülmény: az egyik, hogy a miniszterelnök olyan társaság díszpáholyában kapott helyet, amely társaság egyetlen tagja sem tartozik hazája politikai életének mainstreamjébe, másrészt a lap olyan váddal igyekszik bevonni Orbánt ebbe a kétes társaságba, amely vádnak Orbán nem tud megfelelni.
„Thilo Sarrazin nincs egyedül – ezzel a felütéssel indít a cikk – minden ország fel tud mutatni olyan politikusokat, akik témaválasztásuk kapcsán a nép kedvenceivé válnak és olykor választási sikereket is elérnek. Hisz világjelenség az idegenek növekvő aránya, a betelepülők nem megfelelő integrációja, vagy az elhibázott bevándorlás-politika.”
„A népi hős módszere akkor működik a legjobban, ha megragadja a bevándorlás és az integráció témáit, hogy aztán azonnal a rettenthetetlen igazságkereső szerepében ünnepelje őt a nép [...] Sarrazinhoz hasonlóan a kirekesztés politikájával szereznek jó pontokat.” - folytatja a cikk.
Orbán megragadta volna a bevándorlás vagy akár a kisebbségek integrációjának témáját? Ezzel ért volna el politikai sikereket? Ráadásul milyen politikai sikereket tudhat magáénak a kilencek egyetlen amerikai tagja a CNN-újságíró, Lou Dobbs?
Az Orbánnal foglalkozó rész egyébként nem meglepő módon nem is Orbánnal, hanem a Jobbikkal nyit:
„Magyarországon a kisebbségek kirekesztése a politika főáramába tartozik. Különösen a radikális jobboldali Jobbik hecceli a tömegeket a romák ellen, Orbán pedig segít a szélsőjobb szalonképessé tételében.”
Már a cikkhez tartozó képaláírás a „magyar miniszterelnök: romaellenes retorika” is alkalmas arra, hogy némi gyanút fogjunk, milyen cikkel is állunk szemben. És nem csak így kezdődik, hanem pontosan így is folytatódik. A cikk nagy része nem is Orbánról, hanem a Jobbikról szól, ha pedig igen, akkor olyan ostobaságok hangzanak el mint hogy: „A romaproblémát sürgősen elő kell venni - hangoztatt folyamatosan megválasztása előtt Orbán”. A cikk a következőkben saját tematikáját cáfolja, amikor arról ír: Orbán valójában nem a romák elleni fellépés ígéretével, hanem nacionalista retorikával és a szocialisták katasztrofális gazdasági válságkezelésének hangoztatásával nyerte meg a parlamenti választásokat (Orbán egyébként épp tegnap mondott egy rendkívül fontos mondatot a romák és az emberi méltóság kapcsolatáról). Agyrém.
Kirekesztő, nacionalista és Jobbik-barát ráadásul azáltal lesz a kormányfő, hogy büntetni akarja a kisértékű lopásokat, valamint határozottan fel akar lépni a paramilitáris szervezetekkel (lásd Magyar Gárda) szemben. Ha tehát üldözöm a bűnt, akkor kisebbségellenes vagyok, ha pedig a Magyar Gárdát, akkor Jobbik-barát. Kristálytiszta logika. Nem is értem, nekem ez hogyan nem jutott eszembe.
Eddig politikai szimpátiától és vérmérséklettől függően ki-ki elfogadta, kikérte, kikerülte, jó néven vette az ilyen cikkek megjelenését. De egy dologban viszonylagos közmegállapodás volt a politikát közelebbről figyelők körében: nem kell őket feltétlenül komolyabban venni, mint feltétlenül szükséges, a média teszi a dolgát, néha rossz- és néha jóindulattal közelít, de nem feszegeti, nem lépi túl a jó ízlés, a méltányosság határait.
De mégis hogy jut el odáig egy – ugyan baloldalinak elkönyvelt – de nagy hírű és múltú német lap, hogy a magyar miniszterelnököt romaellenes uszítással vádolja és olyan hírhedt politikai szereplővel rakja egy polcra, mint az orosz Vlagyimir Zsirinovszkij. Van az ilyen cikkeknek valóságalapja, vagy Orbánt teljesen félreismerik Nyugaton?
Ez a cikk tele van hamis állításokkal, durva célozgatással, és ígérete ellenére nagyrészt nem is Orbánnal, hanem a Jobbikkal, és annak masszív parlamenti jelenlévétel („elrettentő 16,7%” - fogalmaz a lap újságírója.) foglalkozik. De valami oka mégis csak van annak, hogy Orbánnak nincs jó nemzetközi sajtója (az utóbbi néhány hónap termése itt). És ebben persze könnyű a baloldal áskálódását, a politikai ellenfelek lejárató kampányát, vagy a hazai újságírók segítő jobbját (balját) sejtenünk a háttérben. De ne keressünk könnyű magyarázatokat, még ha az egyszerűbb is.
Ahhoz, hogy valakire ilyen masszívan rászálljanak, autokratikus tulajdonságait hangsúlyozzák, nem elég az ellentábor antipátiája. Ahhoz tenni is kell(ett). Az a kép, ami Orbánról az előző kormányzása idején kialakult, nem akar fakulni. Nemzetközi téren legalábbis egyáltalán nem. És ez elsősorban nem is Orbán cselekvéseinek, hanem kommunikációjának köszönhető. Orbán mindig sikeres volt abban, hogy tematizálja a közéletet, gumicsontot dobjon politikai ellenfeleinek, amelyeken azok hetekig, hónapokig, sőt évekig(!) elrugóztak, miközben politikája messze mérsékeltebb volt, mint verbális nyomulása. De a sok beszédnek az alja is sok, és Orbán rendszeresen ad alapot szavainak akár rosszhiszemű kiforgatására is. Egy némileg visszafogottabb kommunikáció (értsd: kevesebb duma) és a harci kedv csillapodása csodákra képes.
És a kommunikációs offenzívát is lehet úgy alakítani, hogy az közben ne adhasson okot az amúgy is sanda szemmel néző újságírók egy részének olyan hamis tartalmú cikkek megjelentetésére, mint amivel a Spiegel örvendeztetett meg bennünket.
