Szegények, meg gazdagok – róluk beszéltek a legtöbbet idén a Parlamentben, ha épp nem a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről és annak építéséről folyt a vita. Érthető: az irredenta kocsmapolitizálás legitim pártja annyira sarokba szorította a haladár erőket, hogy előjött belőlük az osztályharcos, a másik oldalon meg ott van a minimáljövedelemmel (is) kampányoló, újbaloldali beütésekkel (is) bíró LMP. Úgyhogy papíron a „szegényeknek” három pártja is van az Országgyűlésben. Így persze a Fidesz lesz a pocakos, szivarozó, csúnya kapitalisták, a „gazdagok” képviselője. Pedig ők a középosztállyal szeretnének jóban lenni, na de itt a bökkenő.

 Ugyanis az a „középosztályunk, amelyik nemcsak jövedelemben, de fejben, lélekben, kultúrában is középosztálynak tekinthető, az gyakorlatilag elenyésző” - írtam korábban. Miről is beszélek? Ha már azt a pofátlanságot elkövettem, hogy magamat idéztem, már fel sem fog tűnni ha személyes példát hozok.

  Apai nagyapám alig volt fiatalabb Márai Sándornál, a Polgárnál, és ugyanabban az évben, 1989-ben halt meg. Ő élte azt a világot, amiről Márai írt. Kávéházba járt, ahol indiánert evett, premierről beszélt, meg darabról, három nyelven társalgott, ösztöndíjakkal bejárta Európát, köszönésnél kalapot emelt az utcaseprőnek, sosem káromkodott, farmert szerintem maximum apámon látott. Külön gondot fordított rá, hogy a családban mindenkinek olyan exlibirise legyen, amelyik illik az egyéniségéhez. Ma már úgy tűnhet ebből a leírásból, hogy valami bohém, hétvégente párbajozgató, fehér kesztyűvel pofozgató ködlovag volt, de nem. Neki, a hivatásának élő, élete végig alkotó embernek ez volt a természetes, mert ő egyszerűen „úgy maradt”. A kor nem érdem, hanem állapot – riposztozhatunk, de megint csak nem: egy besúgókkal és rendőrökkel durván behálózott, határ menti, éppen ezért halott kisvárosban ez a csökönyös hagyománytisztelet nemcsak életforma volt, hanem dac, küzdelem is. „Ezeknek nem döglünk meg” - ahogy Ernyei Béla mondta, az ő nagymamája nyomán.

  Nagyapám világára én vagy az emlékeim között, vagy Márai regényeiben bukkanok ismét. Esélyem sincs, hogy egyszer így éljek, pedig körülbelül ugyanannyi fáradtságomba kerülne nekem is ez a „harc”. Mégpedig azért, mert mára már ezekben a dolgokban csak a jópofaságot látjuk. Az értéket, a szemléletet ami ezek mögött az apróságok mögött van, már nem látjuk. Pedig az önálló és önellátó, gyarapodó és gyarapító önmagán és másokon is segítő középosztály nem létezhet ennek hiányában. Ha pedig nincs ilyen középosztály, akkor nincs szociális piacgazdaság, nincs demokratikus társadalom, és nincs civil szféra.

  Persze nem csak magától sorvad el ez a réteg. Kezdve a lóversenypálya beszántásától, Bajnai válságkezeléséig minden baloldali rezsim vagy kormány a polgároknak esett neki.  Mert nekik aki nem szegény, az már gazdag. Ők pedig „szegénységpártiak” ahogy Medgyessy Péter mondta. Jó, ez csak nyelvbotlás volt, pedig van benne valami. A mindenkori baloldalnak egyszerűen kell az inaktív, lerongyosodott réteg, különben a kutya se szavazná meg őket. Mert ha dolgozom és adózom, tisztelem a hagyományokat, nemzetben gondolkodom és nem lakosságban, akkor mit tud nekem nyújtani a baloldal? „Szegények” persze minden kurzus alatt vannak. Az alapvető különbség ott van, a jobboldali és szociálliberális felfogás között, hogy baloldal úgy gondolja, hogy a „gazdagok” meg a középosztály zárkóztassa fel az elesetteket, akiknek nem is kell csinálniuk ezért semmit. A hosszú balos évek során sikerült annyi intézkedést hozni ennek érdekében, hogy felszívódott a középosztály.

  Léte kimerül a létfenntartásban. Éppen ezért nemhogy az újságlapozóról lemondott, de már nem „járat” semmilyen lapot, a Metropolért dulakodik reggelente. Gyermekét nem íratja már egyházi gimnáziumokba, mert „édes fiam/lányom, szakma kell hogy legyen a kezedben”. A közélettel már nem foglalkozik, mert „ezek már úgyis levajaztak mindent odafönn, megmondta ezt már a Hofi is”. Nem színházba jár, meg felolvasó estre, hanem Krétára, last minute útra, ahol meghallgatja az idegenvezető sztorijait a mítoszokról, a labirintusról meg a királyról, mert „a történelem és az irodalom azért mégiscsak az általános műveltség része”.

  Vagyis a középosztály nem csinál ma mást, csak fogyaszt. Pusztán ezért nem is kell bántani ezt a réteget, mert a fogyasztói társadalom, amelyet oly nagy divat szapulni értelmiségi körökben, igenis a középosztályra kell hogy épüljön. De egy csomó minden másnak is, ami ezzel a gondolkozással nem fog menni. Vegyük például a civil szférát: szitokszó ez ma Magyarországon, hiszen ma ez szinonimája a fontoskodó okvetlenkedésnek. Vagy vegyük az árvíz kontra tűzijáték deathmatchet: benne van minden, amiről eddig írtam.

  Mi a megoldás? Mi a jobbközép kormány feladata? Meghozni egy sor olyan intézkedést, aminek köszönhetően az utolsó mohikánok szigorúan magukra támaszkodva, saját erőből összegrundolják a modern békeidőket. Úgyhogy jöjjön a családi adó, jöjjön a segélyért munkát elv, jöjjön az iskolaköteles családi pótlék, jöjjön sok-sok szimbolikus törvény, és a keresztény értékekre épülő Alkotmány. És akkor lesz egy erős, öngondoskodó, hagyománytisztelő középosztályunk.

  Úgy 50 év múlva.