Naponta olvasom a Népszavát, ha tehetem, hallgatom a Klubrádiót, egy marxista aktivistáról elnevezett könyvtárban (tehát nyilvános helyen!) átlapozom a 168 órát, és ha Kálmán Olga nem hívja meg hetente egyszer Kolláth György alkotmánypingvint az Egyenes beszédbe, akkor három napig céltalanul kódorgok a városban és nem találom a helyem. Sokszor mondják rám ezért, hogy önsorsrontó vagyok, meg mazochista és perverz, pedig nem: én csak egyszerűen szeretném megérteni a kommunisták észjárását.
Ezen a héten rengeteg lehetőségem nyílt erre: a sort a Magyar Nemzetnek nyilatkozó Wojciech Jaruzelski, az utolsó lengyel kommunista diktátor kezdte. Aztán jött a BBC Hard Talkjának interjút adó Hugo Chavez, Venezuela házi Castrója, és persze a Biszku-film. Ráadásul Észak-Korea megkezdte hosszú menetelését a focivébén és felröppent a hír, hogy lemezt készít a Rage Against The Machine. Bőségkosár.
A nyilvánvaló különbségeket most nem sorolnám fel. Tudja azt mindenki, hogy a három főszereplő közül az egyiket nevezhetjük reformernek, a másikról illene kijelenteni, hogy latin-amerikai, és latin baloldal más, mint az európai, a harmadikat pedig tőrbe és kamerába csalták holmi bloggerek. Ezen sipákolni azonban közönséges szarfűrészelés lenne, ugyanis mindhármójukban van valami közös, ami olyan erős, hogy ezek az amúgy markáns különbségek halvány színezetté fakulnak. Ez a közös nevező pedig az úgynevezett „történelmi szükségszerűség”. Aki nem érti, annak fordítok, ez annyit tesz: mosom kezeimet.
Jaruzelski simán Gomulkára keni az 1970-es tengermelléki vérengzést, Biszku a bírókra fogja 300 ötvenhatos kivégzését, Chavez pedig lazán a „felelőtlen kapitalizmusnak” tudja be országa brutális inflációját. Azt mindhárman beismerik, hogy a rendszernek vannak hibái, de hát a szocializmus a létező világok legjobbika. És az nem lehet, hogy máshogy legyen. Új valóságról, az emberarcú kapitalizmus lehetetlenségéről, és a szocialista erőszak szükségességéről beszélnek, mert az ellenforradalom nem győzhet, soha. Meg kell akadályozni – minden eszközzel, ugyebár. Kétségbeesetten sietnek leszögezni: ők nem diktátorok, de hát az a helyzet, hogy keményen, hátulról bassza őket az erősebb kutya, amely hol a Szovjetunió, hol az amerikai imperializmus, hol pedig a fenyegető testvérháború képében ölt testet. Ezért egy evőkanálnyi államosítás, késhegynyi gumibotozás, és csipetnyi sortüzecske még belefér, ugye? Aztán ha ezt a sajnálatos kötelezettséget letudtuk, jön ám az a kommunizmus, nem kell félni, nem fog fájni!
És ezt el kell velük mondatni, lehetőleg minél többször. Világ kommunistái: nyilatkozzatok! Igen: hangot kell adni ordas eszméiknek, szembesíteni kell azokat történészekkel, pszichológusokkal, a közvéleménnyel, a valósággal. Viselkedjenek ingerülten, keveredjenek önellentmondásokba. Hadd mondják a magukét: ők ugyanis olyat tudnak, amit mi elképzelni sem tudunk. Mi ugyanis nem szalonnázunk a Parlamentben és nem tömjük magunkba a párizsit a városházán, nem hívjuk vallatónak a gyóntatószéket és nem szoktunk gyakran bérmálkozni, nem dicsekszünk a másfél millió modern, szovjet panellakás építésével és nem tudjuk be kormányunk nagy sikerének a mobiltelefon-előfizetések növekedését.
Aztán berzenkedhet a Népszava: mi, mai fiatalok kíváncsiak leszünk erre és bizony, ki fogjuk röhögni a kommunistákat. Félni ugyanis mi már nem szeretnénk tőlük, nagyon nem.
