Manapság, globalizálódó korunkban, az uralkodó diskurzus szerint két dologra kell vigyáznunk: hagyományainkra (mivelhogy általuk őrizzük meg identitásunkat, ezáltal elkülömböződésünket), illetve a vízre. Következésképp húsvéti locsoláskor a szagos vízpuskákat indulásból kizárjuk.
Egy lelkiismeretes locsoló már hetek óta az ereszcsatorna lefolyója alatt tartja kivájt tökvedrét, mivelhogy locsolkodni csak és kizárólag esővízzel szabad. (Egy másik iskola a felolvasztott szűzhóra esküszik, de hát ők az idén nemigen juthatnak szóhoz, akarom mondani, hóhoz.)
Állítsuk a locsolandó egyént, nevezzük az egyszerűség kedvéért lánynak, tehát állítsuk a lányt (ritkábban lányokat) az udvaron lévő medence vízvisszaforgatójának rácsozata fölé. Amennyiben az udvaron nem található medence (mert ilyen is előfordul, csak tudnám, mit keresünk ilyen házaknál), akkor állítsuk a lányt (lányokat) a paradicsompalánták közé, fenyőfa tövébe, bokor alá, a lényeg, hogy a víz újrahasznosítását megoldjuk. (Tömbháznegyedben satnyulók számára: menjenek ki a parkba. Vigyázzanak a kutyaszarra, bár az is bio, de büdös.)
A lányt (lányokat) ezután állítsuk ki a napra. Célszerű az őt világrahozó egyeddel, nevezzük őt anyának, tehát célszerű az anyjával is elvégezni e műveletsort, mert amíg anya és lánya (lányai) napkollektorként működnek, addig megkereshetjük az előlünk eldugott saját termésű búzából kézi őrléssel készült liszt és saját termelésű méz stb.-k adagolásával előállított biosüteményt, valamint a házipálinkát, ugyanis kutatások szerint az anyák hajlamosak a locsolókat kizárólag szupermarketből vásárolt bolíviai lisztből készült, dél-szudáni színezékkel bolondított tésztaneművel kínálni, a közfogyasztásra szánt itókában pedig több a metil, mint az alkohol.
Ha esik az eső, akkor az ügymenet némiképp egyszerűsödik, a női egyedeket (összefoglaló nevükön: nőket) kiállítjuk bárhová, ahol éri őket az égi áldás, és lásd mint fent.
Végezetül énekeljük el a „Biokertész legény vagyok, /pálmafákat locsolgatok...” c. nótát.
(Igen, ez egy reposzt volt.)
