Temesváron december 16-án újrajátszották a forradalmat. A Temesvár Társaság szervezésében összegyűlt egy maroknyi régi rendszerváltó, és megidézték a húsz évvel ezelőtti eseményeket. Húsz éve a Tőkés László kilakoltatása ellen tiltakozó református hívekhez ezen a napon csatlakoztak nagyobb számban más nemzetiségűek, többnyire románok. Megállították a villamosokat, az arról leszálló utasok is odaálltak tüntetni. Képeink a helyszínen készültek, itt épp a református parókia - Tőkés László egykori szolgálati helye - előtt a régi hévvel utálják a kommunistákat, Ceauşescu neve mellett elhangzik Iliescué is, ellopta a forradalmat, kiabálják.
Én pedig egy eldugott temesvári szállodában szerkesztői felkérésre históriázok saját emlékeim alapján. Nekünk is volt forradalmunk, igaz, nem 16-án, később.
Tizenhárom éves voltam, a magam 140 centijével kész férfi, némiképp egyszerű világképpel: olvasni jó dolog, focizni dettó, a lányok meg olyan furák. Sorba állni viszont nem jó dolog, a román rendőrt nem értem, de jót nem akarhat, a vizuális kultúrám megrontása a vasárnap délelőtti román nyelvű gyermekadásra korlátozódott, mert hétközben (és akkor még szombat is hétköznap volt) az egyetlen fogható román állami adón napi egy órán át Ceauşescut a bánat se nézte. Más adót Közép-Erdélyben, Székelyföldön a legjobb műszerész sem tudott kiimádkozni, nézték a székelyek a hegyeket, már aki, az öregebbje azt se, mindig is ott voltak, hát minek bámulni ki a fejünkből.
Az akkori forradalmár megállítja az akkori villamost. Két évtizede még nem volt nemzeti színű karszalagja.
Az én forradalmam Székelyföldön részegen kezdődött. Dülöngélt a forradalom a központban, az Alimentara előtt, vége van, sírta, imbolygó legényest járt a Néptanács előtti állványokról leszakított, a Román Kommunista Pártot és annak főtitkárát dicsőitő vásznon, az ingázó munkásokat szállító buszok óvatosan kerülgették, nem hittek neki, aki délelőtt részeg, nehezen hitelesíti a rendszerváltást.
Viszont egy rendőr sem jött ki a Milíciáról, hogy lepofozza a forradalmat magakészítette vörös szőnyegéről, és ez már gyanússá vált. Mindenesetre hazaszaladtam az egylejes nájlonpungába gyömöszkölt kenyéradaggal, füttyentettem a barátomnak, jere, me' izé, valami balhé van a központban, mentünk.
Traian Orban, a Forradalom Emlékezete Egyesületének elnöke - a leghitelesebb temesvári hősök egyike.
A Szabad Európa is bemondta, hogy Temesváron megdöntötték a kommunizmust, ezzel fogadtak a központban, izgatott emberek Tőkést (f)éltették, na, ezt es a magyarok csinálták, a zenetanár átvette a forradalom vezetését, és első intézkedésként bezáratta a kocsmákat.
Nem vált túl népszerűvé.
Őrizzük meg a nyugalmunkat, mondta egy másik tanár, de senki sem figyelt rájuk, aki épp nem a Néptanács ablakából hajigálta ki a Ceuşescu-összest, illetve nem a Hős Vezér portréját tiporta, az Csürkelábat kereste, a legfőbb szekust, kinézett neki jópár pofon (később megtudtuk, Csürkeláb már napokkal azelőtt megneszelte a bajt, és elhúzott).
Ha a szekust nem is találták, a valamelyik hátsó pinceablakon kimászó másik rendőrt csak észrevették. A kissé túlsúlyos elvtárs menekülőre fogta a dolgot, a mező felé spulnizott - mi meg utána. Én, meg a barátom, meg néhány mérgesebb fia a fődnek. A rendőr lihegve megállt, hátrafordult, és pisztolyával ránk lőtt.
Rám - is - lőtt az a barom a remegő kezével. Hát csak helyeselni tudtam, hogy a forradalom a földből kirángatott kerítéskaróval leterítette. Akkor értettem meg, mit jelent valakinek letörni a derekát. Ennek letörték. Utána félig agyonverték. Nem kéne gyerekre lőni, mondta a forradalom a jól végzett munka örömével.
Az egykori villamosvezető nyilatkozik a sajtónak.
A központban estére már állt a bál, hiába zárták be a kocsmákat, a huligánoknak rutinmunka volt feltörni a raktárakat, jókedvűen osztogatták a köményest, ivott a forradalom, beszédeket mondtak, de senki sem figyelt, egynéhány elvtársat megpofoztak. Minket begyűjtöttek a szüleink, mert egy forradalomkor sose lehessen tudni, egy lakásba zsúfolták a népes familia összes gyermekét. A nagyszobában néztük a tévét, a tévében is forradalom volt, váltásként Mihai Leu bokszolt egy filmben (?, erre emlékszem), anyáink apáinkért aggódtak, akik kimentek a város szélére, megvédeni a népet a terroristáktól. Valahonnan szereztek egy géppuskát, Csíkszereda és Székelyudvarhely között féluton ellenőrizték az áthaladó autókat, a mentőkből könyörtelenül kiszedték a betegeket, kipólyáltak mindenkit, oszt' ha elvtárs volt, akkor kapott néhány pofont, és mentőstől visszaküldték oda, ahonnan menekült.
Mozgó villamos-múzeum. Felirat: Ne lőjetek a népbe!
A rokonaim nagyszobájával szemközti blokkban rendőr lakott. Direktben nézhettük, hogy megkeseredett székelyek feldúlják a lakást, röpült ki az ablakon minden földi jó, a színes tévé után a forradalom még köpött is, ezt az én pénzemből vette, üvöltötte belé az éjszakába.
Néhány nappal később a rendőr fiainak síbakancsait árulták valakik, nem a forradalom, a forradalom rövid életű, a Hargita lábánál tél volt, kemény tél, méteres hóval, kellett volna az a síbakancs nagyon, de nem volt rá pénzünk.
Pedig beh jól mutatott volna a karácsonyfa alatt.
Így maradtam a demokráciával.