A szellemi proliság és a jakobinus tempó kitűnő ötvözetére bukkantam tegnap, ami jól összefoglalja mindazt, ami taszít ezektől az újdonsült, széljobbos mozgalmároktól. A Viharsarok Morvai Krisztinája betiltaná Faludyt.
Az eddig méltán ismeretlen Szabóné Kocziha Tünde, a Jobbik békéscsabai elnöke, egyben az Atilla (sic!) Király Népfőiskola Békés megyei referense pár napja kirohanást intézett Faludy György, a három éve elhunyt költő ellen. Szabóné Kocziha Tünde a békéscsabai önkormányzat közgyűlésének csütörtöki közmeghallgatásán azt kifogásolta, hogyan hangozhatott el az október 6-i városi megemlékezésen „a cionista és magyarellenes” Faludy György verse. Kocziha arra tett javaslatot, hogy a jövőben a városháza előzetesen kérje be a nemzeti ünnepségek helyi rendezvényeinek forgatókönyvét.
Akkor itt álljunk meg egy szóra: „cionista és magyarellenes”, szól az eposzi jelző, akár úgy is mondhatta vóna szebben, hogy hazaáruló zsidó. Nos, nem tudom, hogy mi volt eddig Szabóné Kocziha Tünde magyarságteljesítménye, de azt mindenesetre csak akkor tudnám Faludyéval összevetni, ha ő is éveket szolgálna egy világháborúban az amerikai hadseregben, a nyugati civilizáció szabadságáért harcolva, miközben húgát a nyilas hazaárulók belelövik a Dunába; majd a kommunista hazaárulók diktatúrájában nem állna be a Pártba, és ezért még három évre munkatáborba zárnák; és még azután sem menekülne ebből a kurvaországból, hanem itt maradna egy forradalom elbukásáig; majd utána évtizedekig honvágytól fűtött ódákat írna hazájáról, és ahhoz fűződő eltéphetetlen kötelékeiről.
Szép kis összetett mondat volt, ugye? És ez is csak apró töredékében foglalja össze azt, hogy ez a „cionista magyarellenes” Faludy mit ki nem állt hazája különböző radikális mozgalmaitól, hogy végül a rendszerváltozás éveiben, aggastyánként visszajöhessen Magyarországra, és itt haljon meg békességben.
Persze, mi ehhez képest Szabóné Kocziha Tünde beszólása? Csak üres szájkarate valahonnan a földrajzi és szellemi végekről. Messze jár már ettől az elhunyt költő.
Hogy tovább menjünk: Szabóné Kocziha Tünde a közmeghallgatáson előzetes cenzúrát követelt, hogy az önkormányzat kérje be az ünnepségek forgatókönyveit. Szabóné Kocziha Tünde most még csak a lakosság részéről osztotta meg demokráciáról vallott örvendetes elképzeléseit, jövőre valószínűleg önkormányzati képviselőként lesz majd a cenzúra lelkes híve, és elkezdheti a nemjómagyar költők és versek kihúzkodását.
Persze, ha addig olvas is valamennyit.
Szabóné Kocziha Tünde ugyanis nem tudta az újságíróknak megmondani, hogy melyik Faludy-vers hangzott el az október 6-ai ünnepségen. Mint kiderült, az Október 6 című költemény (itt lehet elolvasni ezt a magyarellenes, cionista verset).
Az átlag magyar szélsőjobbos gyávaságára jellemző módon még azt is elmondta utólag, hogy ő nem zsidózott, ki sem ejtette a száján ezt a szót. Szavai szerint Faludy „köztudomásúlag magyarellenes költő volt, így e versével megbecstelenítették az aradi vértanúk emlékét”.
Viszont arra sem tudott választ adni, pontosan miben is állt Faludy magyarellenessége. Szabóné Kocziha Tünde nem tartaná cenzúrának, hogy egy-egy ünnepség forgatókönyvét előzetesen a városháza bekérné. "De ha ön így nevezi, akkor nevezze" - mondta az ezt firtató újságírónak.
Végezetül álljon itt a támadó és a megtámadott két neten fellelhető teljesítménye, lehet összehasonlítani a színvonalukat. Szabóné Kocziha Tünde a nemzet testét rágó rákról tart érzékletes előadást, míg Faludynak épp a magukfajtáktól menekülvén, emigrációban jut eszébe a Szabónék által is használt magyar nyelvhez ódát írni.
Faludy György: Óda a magyar nyelvhez
Most, hogy szobámban ér az est setétje
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kísér utamra fájón
messze e tájon.
Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
sértett gőgömben értőm és kísértőm
te hangolás barangoló kalandom
te zengő és borongó hang a lanton
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
és soraimmal sorson túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.
Magyar szó! Múltam és jövendő sorom
Népek közt sorom és mindegyik sorom,
Háza-hazám lovacskám, csengős szánom
és a dal a számon, mit kérnek majd számon
nincs vasvértem, páncélom, mellasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem bír le ellenség, rangomba törvén,
sem haditörvény.
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
felett alkonykor krugató ludak
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek
ahol a fák, mint holt igék kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepűs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák.
miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszelytő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor
lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép
búzavirágkék.
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya.
Melléknevek, gazdag virágbarázdák,
Busák, buják, burjánzók és garázdák,
S ti, mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzérben vereslőn
lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
És E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete.
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó
könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a magyar, repedt rögökre.
Magánhanzó illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotja tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely bolgogult utakra
messze mutatna?
És fönevek, ti szikárak és szépek
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, önteltek és hitványak
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
megölt, vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?
Parasztok nyelve, nem urak latinja
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva-
s ki fog-e tövised lombbal hajtani?
Arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
Közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta ó-bora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő mustkönnyeinkben úszó
tárogatószó.
(Párizs, 1940 május)
