Mi a legcsalhatatlanabb jele annak, hogy a lehető legszarabb korban vagyunk, a lehető legszarabb helyen? Hát az, hogy ha egy reggel arra ébredünk, hogy fővárosunkat megszállta a vietnami kommunista hadsereg, akkor majd’ kiugrunk a bőrünkből örömünkben.

 Valami ilyesmi járhatott a kambodzsai polgárok fejében – már azokéban, akikében éppen nem bambuszvágó fejsze járt –, amikor éppen 30 éve, 1979. január 7-én azt vették észre, hogy Phnom Penh utcáin deli vietkongok masíroznak, s ezzel az országuk nagy részében véget ért a vörös khmerek négyéves rémuralma. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Phnom Penhnek ekkorra már konkrétan nem maradt lakossága, így a változást e napon még csak kevesen észlelték.

 Érdemes pár szót vesztegetni az ügyre, nemcsak azért, mert ma harminc éve bukott meg a világtörténelem egyik legmocskosabb diktatúrája, hanem azért is, hogy illusztráljuk: hova vezet, ha az ember agyában valami ideológia – legyen az kommunizmus, nácizmus, liberalizmus, humanizmus, dadaizmus vagy kellő humorérzék és önreflexió nélküli konzervativizmus – elkezd burjánzani, s elsorvasztja két legfontosabb kapaszodóját, józan paraszti eszét és természetes erkölcsi érzékét. Na meg persze azért is, mert mégiscsak azok a legemberibb történetek, amelyeknek a végén mindenki nagyon megszívja.
 

***
 

A Kambodzsát lakó khmereknek, mint csaknem minden más, fákon lakó emberevő népnek – kivéve természetesen a szlovákokat – voltak dicsőségesebb időszakaik is, mint a 20. század. Kambodzsa területén már a Kr. u. 1–6. század között létezett valamiféle állam, Funan néven, majd ugyanitt a khmerek hozták létre Chenla államot a 6–9. század között. Részben ennek romjain jött létre 802-ben a Khmer Birodalom (Kambudzsa Királyság, 9–15. sz.), amely fénykorában, a 12–13. században az Indokínai-félsziget nagy részét uralta. A birodalom központjaként Angkor szolgált, amely a műholdfelvételek szerint 3000 négyzetkilométeres területével, 1 milliós lakosságával a premodern világ egyik legnagyobb ipari központja volt. (A város egy részét az utóbbi években helyreállították és látogathatóvá tették,  de a régészeknek bele fog telni pár évtizedébe, amíg az egész hóbelevancot kiássák a vízibivalyszar, a hullák és a mérges kígyók alól.)

 Csakhogy ha az embereknek olyan kreatúrák a szomszédjai, akikkel a művelt világ csak FPS-ek haladó szintjein találkozik – mint a thaiok, vietnamiak, laók és chamok –, akkor sok jóra nem számíthat. Az 1600-as évek elején a khmerek is szopóágra kerültek, birodalmuk széthullott, államocskáik bábok lettek a szomszédos hatalmak – elsősorban Vietnam és Sziam – közötti harcokban, a Mekong-deltát pedig elfoglalták és elvietnamosították a szomszédos balzsam- és papucsgyártók. Aztán végül megjelentek a színen az éticsigák és az alapvető emberiességi normák fő globális ellenségei, a franciák, s a 19. század második felében csaknem egész Indokínát gyarmatosították. Az aktuális kambodzsai királyka, Norodom 1863-ban írta alá a francia protektorátussá válásról szóló szerződést, majd az ország az 1887-ben alakult Union Indochinoise része lett. A kambodzsai istenkirály afféle díszpöcsként a trónján maradhatott, de az országot ténylegesen a Hanoiban székelő indokínai főkormányzónak alávetett kambodzsai Résident Supérieur írányította, akit Párizsból küldtek a khmerek nyakára.

A franciák eredeti terve az volt, hogy Kambodzsát Indokína Szingapúrjává teszik, de aztán rájöttek, hogy ezekkel ez nem fog menni. Úgyhogy ültettek pár gumifát, keményen beszedték az adókat, vérbe fojtották a lázadásokat, pár határ menti terület ide-oda csatolásával elhelyeztek néhány időzített bombát a térségben, de ezen kívül mást nemigen műveltek. Illetve azt még sikerült elérniük,hogy a majom-ember tengelyen a majmoktól szerintük legtávolabb álló vietnamiakat a nekik juttatott gazdasági és politikai privilégiumokkal még jobban megutáltatták a kambodzsaiakkal. A II. világháború alatt a környéket megszállták a japánok, de a kambodzsai francia adminisztráció, amely hirtelenjében rájött, hogy ő igazából Vichy lojális híve, a helyén maradhatott. Így a kambodzsaiakat a németek bábjaként működő franciák hivatalnokai kormányozták a japánok bábjaként, még egy kisebb háborút is vívtak Thaiföld ellen, kambodzsai földön. Aztán 1945-ben a franciákat elzavarták a japánok, majd a japánokat a szövetségesek, akik közül de Gaulle pofátlanul bejelentette igényét az országra.

A következő években, finoman fogalmazva, a helyzet némileg kaotikus volt. A trónon a délkelet-ázsiai történelem egyik legnagyobb szarkeverője, a még a franciák által kiválasztott Norodom Szihanuk király ült, aki, amikor épp nem számos felesége vagy ágyasa egyikével vagy kisebb-nagyobb csoportjaival töltötte az időt, egyrészt igyekezett függetlenséget kicsikarni a franciáktól, másrészt leverni az elképesztő változatossággal megjelenő jobboldali, baloldali, nacionalista, internacionalista, antimonarchista meg akármilyen gerillamozgalmakat. Volt némi bohóckodás szabad választásokkal, meg alkotmányozással, meg parlament-feloszlatással, meg rendkívüli állapottal, mindenesetre Szihanuk ügyesen addig idegesítette a franciákat, míg azok 1953-ban lemondtak Kambodzsáról, s így az állam független lett.

 Ezután egészen 1970-ig Szihanuk volt a kambodzsai politika főszereplője, már azokon a területeken, ahol az állam jelen volt. 1955-ben a választások előtt a királyi címéről is lemondott apja javára, hogy még aktívabban részt vehessen a belpolitikában, s pártot alapított, amely a szavazatok 82%-ával valamennyi elnyerhető képviselői helyet megszerezte. Na persze ehhez szükség volt olyan zseniális trükkök százaira, mint hogy például a különböző jelöltekre különböző színű cetliken kellett szavazni, s így az urnák előtt felsorakozó állig felfegyverzett rendőrök előtt elég nehéz volt eltitkolni, ha valaki politikailag nem a legkorrektebb döntést hozza. Nem akarunk ötleteket adni a következő Nemzeti Csúcs házigazdáinak, de ebben az időszakban Kambodzsában az is megesett, hogy Szihanuk államfőként magához hívta vitára a legnagyobb ellenzéki párt vezetőit, a találkozón ötórás szónoklatban gyalázta őket, majd még gondoskodott arról, hogy a távozóban lévő vendégeket a rendőrök kirángassák a kocsijaikból és puskatussal péppé verjék őket. Aztán az is előfordult, hogy egy-egy ellenzéki vezető szétcincált holttestét egy külvárosi szeméttelepen találták meg, de a nem kormányhű újságírókat is könnyen eltalálhatta egy-egy eltévedt golyó.

Belpolitikájában Szihanuk nem volt túl következetes, egyrészt szavakban nem vetette el a kommunizmust sem, államosított pár cuccot, s pártjába – némi halálos fenyegetéssel – néhány balos személyiséget is bevett, de a királyi párt vezetőségében helyet kaptak az antikommunista földbirtokosok és katonatisztek is. Szihanuk a különböző ellentétes erők felett egyensúlyozva igyekezett kezében tartani a hatalmat, s hol egyiket, hol másikat szívatta keresztbe. Amikor például a kommunisták két ága, a városi és a vidéki tagozat közül az utóbbi vezetője átpártolt hozzá, a taglistákkal együtt, akkor a komplett vidéki kommunista hálózatot, khm., felszámolta.
 

***
 

A korszak eseményeinek megértéséhez érdemes számba venni néhányat a térséget átszövő ezernyi törésvonal közül. Kambodzsa vidéki területein a király (ami lényegében még lemondása után is Szihanukot jelentette) mindig is rendkívül népszerű volt, s a királyság intézménye ellen igen nehéz volt mozgósítani a parasztokat. A politikai skála egyik végén ott voltak a komenisták, akik az antikolonialista harcból nőttek ki, s a hagyományos félfeudális-félkapitalista-félneolitikus múltat igyekeztek végképp eltörölni, velük szemben meg ott állt a hagyományos gazdasági-politikai elit. Ugyanakkor a komenizmus fő támogatói a régióban a vietnamiak voltak, akiket mindenki utált, különösen a khmerek, így a khmer komancsok meglehetősen skizofrén helyzetben voltak. Vietnamban magában is polgárháború dúlt, de a dél-vietnamiaktól a kambodzsaiaknak még inkább hányniuk kellett, mint az északiaktól, mert délen voltak azok a területek, amelyeket a vietnamiak a khmerektől korábban elfoglaltak. Aztán ott voltak a különböző törzsek, nemzeti kisebbségek, szubetnikumok, vallási közösségek, amelyek bármikor kaphatók voltak egy kis tömegmészárlásra. Nem beszélve arról, hogy a térség dzsuvájában szügyig benne gázolt a világ összes nagyhatalma; az USA és szövetségesei a világkomenizmus ellen harcoltak, míg a Szovjetunió és Kína a világkomenizmusért, ez utóbbiak azonban egy idő után egymás torkát is harapdálni kezdték. És minden külföldi hatalomnak megvoltak a saját embereik, akik három kalasnyikovért a saját anyjukat is hajlandóak voltak élve elásni, nemhogy a szomszéd falu lakóit. Plusz még volt gyarmatosítóként kavartak egy kicsit a franciák is, na meg az izgága thaiok sem tudtak nyugodtan megülni a seggükön.

Szihanuk külpolitikája abból állt, hogy kéthetente összeveszett, majd kibékült a térségben érintett államokkal. Fő célja az volt, hogy országát távol tartsa a vietnami konfliktustól, de ennek az lett a vége, hogy nyakig elmerült benne. A kölcsönös megértés jegyében például engedélyezte az észak-vietnamiaknak, hogy Kambodzsa határ menti területein állandó bázisokat tartsanak fenn, s hogy a kínaiak Kambodzsán keresztül fegyvereket szállítsanak ide; aztán, hogy el nem kötelezettségét bizonyítsa, hozzájárult, hogy a dél-vietnamiak lőjék ezeket a bázisokat. Idővel azon vette észre magát, hogy a komplett amerikai légierő Kelet-Kambodzsát szőnyegbombázza.

 Végül 1970-ben Szihanukot egyik (eddig) hű embere, Lon Nol tábornok-miniszterelnök megpuccsolta, s kikiáltotta a Khmer Köztársaságot. Lon Nol az indokínai tömegbunyóban az USA mellett kötelezte el magát, s keményen fellépett mind a vietnami, mind a kambodzsai kommancsok ellen. Erre a hivatalosan már 1967 óta tartó kambodzsai polgárháború még tovább fokozódott, nagy erőkkel beszálltak a vietkongok is, s a Pekingben emigráns kormányt alapító Szihanuk herceg a puccsisták ellen harcoló kambodzsai kommunisták, a vörös khmerek támogatására szólította fel népét – ez utóbbi tettének nagy szerepe volt abban, hogy a hagyományosan királyhű parasztság a vörös khmerek mellé állt.

 A vietnamiak által felfegyverzett felkelők ötéves véres harcban felszámolták Lon Nol rezsimjét, s a tábornok hiába szórta körbe mágikus homokkal a fővárost, Phnom Penh 1975 áprilisában elesett. (Az ostromban vesztette el fél szemét Hun Szen, akiről még lesz szó.)
 

***
 

Na de kik voltak ezek a vörös khmerek? Tágabb értelemben a kambodzsai komenistákat hívják így (amúgy a kifejezést Szihanuk használta először), akiknek pártja gyakrabban változtatta a nevét, mint Deutsch Tamás. A fogalmat azonban az utókor elsősorban a kambodzsai kommereken belül a Pol Pot-féle klikkre alkalmazza, amely 1975–1979 között Kambodzsát uralta.

 Hát ezeket a vörös khmereket különös anyagból gyúrták. Képzeljünk el egy társaságot, amely nem egyszerűen csak kambodzsai és kommenista – ez már önmagában is borzalom –, hanem ráadásul Párizsban tanulta a forradalmár szakmát. Merthogy a Pol Pot-féle bandát – amelynek tagjai kifejezetten gazdag, „kizsákmányoló” családból származtak – az egész ázsiai kommunista mozgalom legműveltebb, legképzettebb, legnyugatosabb tagjai alkották. A legszűkebb vezetésből például ketten párizsi egyetemen szereztek doktori címet, de maga Pol Pot és a többi élharcos is ott töltötte egyetemista éveit. Az 1950-es években élőben hallgathattak olyan hétpróbás geciládákat, mint Sartre, s ha nem lett volna a nagy életkori különbség, akkor akár személyesen Daniel Cohn-Bendit bácsi is fogdoshatta volna a fütyijüket.

Aztán hazatérésük után, az 1960-as évek elején a volt párizsi diákok, a titkos Cercle Marxiste tagjai – kihasználva azt, hogy a Szihanuk-kormány kiirtotta a helyben maradt főelvtársakat – átvették a kambodzsai kommunista mozgalom vezetését. 1963-tól a párt főtitkára Szaloth Szar lett, aki aztán Pol Pot néven vonult le fanfárharsogás közepette a pokolba, ahol állítólag a Sátán személyesen lapogatta meg a hátát (az „első testvér” által 1975-ben felvett mozgalmi nevet a Politique potentielle kifejezésből alkotta meg tulajdonosa). Az 1967–1975 közötti polgárháborúban a legfőbb erővé a vörös khmerek váltak, akik erejét fokozta a bukott Szihanuk már említett támogatása, az amerikai szőnyegbombázások okozta népharag meg a boldog, igazságos társadalom felépítésére tett ígérethalmaz. 

 Ez volt az első rész, holnap a sűrűjével folytatjuk.