Az ünnep napján mutatták be Morgan Spurlock „Hol az ördögben van Oszama bin Laden?” című, reality jellegű dokumentumfilmjét. A forgalmazó valamiért abból a feltételezésből indult ki, hogy akit némileg érdekel a politika, pont október 23-án fog az utcák-terek izgalmas és változatos műsora helyett moziba menni. És én igazat is adok neki. Kinek van kedve mostanában a belpolitikai krízis és a világgazdasági válság idegromboló eseményei között őrlődni? Ugyan, mi is terelhetné el ezekről a gondokról jobban az aggódó ember figyelmét, mint a globális terrorizmus fenyegetése?

 Először is nyugtázzuk örömmel, láthatóan a rendező előző filmje óta sem lett a hamburger és a gyorséttermi zsír rabja. Kitalálta viszont az elmúlt évek legbizarrabb dokumentumfilm-ötletét az „Egy válság vágóképei” óta. Röviden: MS mester elhatározza, hogy stábjával megteszi, amire egy hadsereg sem volt képes, megkeresi a rejtőzködő Oszama bin Ladent. Nem szeretném lelőni a poént, de talán sejtitek, ha végül megtalálja, nem sikerült volna ezt a bemutatókig titokban tartani.

 Mint a filmes alaptétel közismert: egyenes arányosság áll fenn a Bush-Cheney-Rumsfeld trió negatív említéseinek száma és a fesztiválok Arany Bizbasz díjai elnyerésének esélye között. Na, ezt aztán jól elkúrták az alkotók, eddig két harmadosztályú trófeát sikerült csak begyűjteni, ebből is egyiket a fent látható előzetesért. (Ugye ti is hallottatok már a legendás Golden Trailer díjról?) Ez van, ha a kötelező „Bush a hibás” vonulat csak fel-felbukkan a filmben, de nem elég gyakran ahhoz, hogy maga alá teperje az egyéb üzeneteket.
 Nem is lett olyan manipulatív, mint Michael Moore, se nem olyan szájbarágó, mint Tóta W. képmeséi.

 Spurlock ráadásul több eredeti és vicces ötletet is felvonultat. Humoron kívül másnak legalábbis nem tudom felfogni, hogy bejárja az iszlám világot Marokkótól Pakisztánig és árusoktól meg járókelőktől kérdezősködik a terroristavezér holléte felől.
 Hangneme a „Super Size Me”-hoz hasonlóan személyes, családja történetével fűzi össze a világpolitika nagy kérdését, nekem ugyan nem tetszik ez, másoknak meg talán bejön. Jó pont, hogy utazása alkalmával szakállt növesztett, azzal sem olvadt be ugyan az imámok közé, de legalább megkímélt minket eredetileg a '70-es évek pornósztár-divatját idéző bajszának hosszas látványától.

 A film egyes részei, főleg az utazási előkészületekről forgatott hatásvadász jelenetek, alapból élvezhetetlenek. Ezek elviseléséhez azonban hasznos technika, ha a főhős helyébe ismert hazai tényfeltárókat fantáziálunk. Ilyenkor a megértően bámuló Frei vagy a gyúrópadon izzadó Juszt a vászonra képzelve sokkal szórakoztatóbb az eredetinél.
És ha már itt tartunk: remélem, hamarosan elkészül a magyar verzió is. Tribuszerné és Kaya Ibrahim végül megkerült, de sok sötétben bujkáló vár még felkutatásra a rejtélyes Gyurcsányitól a rendőrszékházra lövöldözőkig.

 Az ilyesfajta politikai filmektől eleve nem sokat vár az ember, ha már végigszenvedte a pamfletirodalmat Oliver Stone JFK-étől a Michael Moore összesig. E szerény várakozásokhoz képest mindenképpen kellemes meglepetés e lehetetlen című film. Terjedelméhez túl sokat vállalt, így aztán elég felületes, de inkább szórakoztat, nem bosszantóan szájbarágó, nem erőlteti rá mondanivalóját a nézőre. Annyira nem, hogy én még rá sem jöttem mi lenne az, már ha a végén elhangzó banális közhelyeket csupán kötelező vörös faroknak tudom be. Aki azokat meghaladó következtetéseket is kihámozott, ossza meg velünk.

 Hogy milyen jó- és rosszfiúkat talált Spurlock Izraelben meg Afganisztánban? Akarták-e felrobbantani terroristák, vagy megverni pajeszos-kaftános emberek? No, ezt nem árulom el, akit tud szórakoztatni a világpolitika, nézze meg a filmet.