Hogy egyből a közepébe vágjunk: szerintem nincs konzervatív kultúra. Lehet, hogy ez polgárpukkasztó gondolatnak tűnik, de rögvest el is magyarázom. Kiskáté, első szabály: a konzervativizmus nem ideológia, hanem attitűd. Elválasztani az értékeset a gagyitól, a búzát az ocsútól, a jót a rossztól - egyáltalán: választani tudni, nos, az a konzervativizmus. Miért kell azon görcsölni, hogy a jó konzervatív vajon hallgathatja-e az elmúlt negyven év popzenéjét, ellátogathat-e kortárs darabokra avagy nem?
Aki így tesz, épp az ún. Másik Oldal sztereotípiáinak tesz eleget, melyek szerint, aki konzervatív, az tudatlan, az mucsai, az nincs képben, az nem érti a mai világot stb. Hát, nem kell megtenni azt a szívességet nekik, hogy megfeleljünk az általuk felállított világértelmezésnek. Sőt, mi több, nekünk kell "alternatív" (höhö, ismerős szó furcsa kontextusban) kereteket felépíteni a korábbi, mára mainstreammé vált "alternatív" kultúrával szemben. Vagy éppen: megmutatni, hogy mi náluk is jobban értjük a világot, a kultúrát, amiben élünk. Éppen azért, mert nem vagyunk teljesen elveszve a poszt-posztmodern akármiben, mivel skrupulusoktól mentesen tudunk ragaszkodni a régi, időtálló értékekhez. Mert vannak olyanok.És ami nem kis feladat: fel kell építeni az ellenkultúra ellenkultúráját. És - az eredeti ellenkultúrával szemben - nem kell megtagadni az elődöt, hanem annak (és a "hagyományos kultúrának") időtálló értékeit megtartva szintetizálni kell mindent, ideologikus-kommunitárius korlátoltság nélkül. Organikusan, szervesen, ahogy azt az okosok mondják. Lehet, hogy mindannyian más eredményre jutunk, de ez benne a szép, ez az élet, he.
Kis kitérő: nem volt véletlen az előbbi "ún. Másik Oldal" kitétel. Bár bizonyos szintig fontos különbséget tennünk az eltérő felfogású kulturális közösségek, "táborok" között, ez (a politikai értelemben vett táborokkal szemben) ne legyen már élethalálharc! Az, hogy ki milyen kulturális preferenciákkal rendelkezik, az ne okozzon akkora törésvonalat, mint a hazai (ex)kommunista-(ex)antikommunista táborok örök háborúja! Ugyanis utoljára a gimi első éveiben szakadhat illésesek-omegások / metálosok-depesesek / raverek-nirvanások mentén a közösség. Felnőtt, gondolkodó emberek számára a mai kor kínálta ezerszínű kulturális élet legfeljebb érdekes, izgalmas eszmecserék alapja lehet, nem a szembenállásé. És a határok legyenek átjárhatóak, mindenféle értelemben.
A sokat emlegetett komolyzene-könnyűzene vélt vagy valós határvonalánál húzott konzervatív - nem konzervatív kultúra szétválasztása már rég okafogyottá vált. Lehet, hogy a hatvanas évektől a nyolcvanasokig épp ott húzodott az idősebb és fiatalabb nemzedékek közötti határ, ami az ismert társadalmi-történelmi folyamatok miatt jóval több konfliktussal járt, mint a korábbiakban (és a későbbiekben!). De kérem, én 1981-ben születtem, huszonakárhány évvel az első Presley-lemez megjelenése után. Innen nézve, a könnyűzene és a kortárs populáris kultúra egyéb ágazatai már beleivódtak e sorok szerzőjébe, annak kisközösségeibe, sőt, már szüleibe is.
Ha ez a helyzet, akkor már nem lehet azt mondani, hogy "ha én konzervatív vagyok, akkor én kizárólag operába járok és klasszikusokat hallgatok CD-n, és semmi mást, mert az már gyanúsan újmódi dolog". Miért nem? Egyrészt, mert akkor ideologikusan gondolkodnék, ami lehetetlen, ha komolyan veszem a konzervatív jelzőt; másrészt: mint fentebb említettem, kizárnám magamat a jelenkor (és kortársaim) kulturális életéből; harmadrészt: mert egyszerűen ilyen az ízlésem. Jobban érzem magam, ha The Who-t (U2-t, REM-et, Sex Pistolst, Fatboy Slimet, Kaiser Chiefst) hallgatok, mint ha klasszikusokat fülelek le. Ugyanakkor elismerem azt, hogy utóbbiak zeneileg értékesebbek, mert több tudás, több művészet, több munka és ihlet van bennük, de még nem szereztem elég tudást, hogy a valódi helyükön kezeljem őket.
De pl. a klasszikus irodalmat és képzőművészetet is messze a kortárs fölé helyezem (utóbbiak egy jelentős része átverés, megúszás, önámítás, és itt most durván általánosítottam). Azért, mert mint az elején említettem: el tudom választani az értékeset az értéktelentől, a búzát az ocsútól stb., bár tudom, hogy nagyjából holtomig kell tanulnom, művelődnöm, fejlődnöm, ellentétben néhány fiatal megmondóemberrel, akik korán az ítélőmester szerepében tetszelegnek.
A novemberi lapszámban írtunk egy összeállítást a punkról, benne Pozsonyi Ádám és Para-Kovács Imre vendégpublijaival: megmutattuk, hogy átjárhatóak a határok, és még egy mai konzi számára is vannak értékek a punkban. Ez a felfogás lehet, hogy felháborítja a prűdebb konzervatívokat és a még prűdebb ballibeket, de hát mi a Reakció vagyunk, ez a dolgunk, szmájli.
És még valami: a "konzervatív kultúra" ideológiát jelentene, ami értelmetlen a k. betűs jelző használata esetén. Ez olyan, mintha "szocialista", esetleg "liberális kultúráról" beszélnénk, ami ugye irányított művészetet jelent, és az - bár vannak rá példák - minden jóérzésű konzi számára vállalhatatlan dolog. A dolgok szétválasztására egy példa: kiválóan tudom élvezni az Anima minőségi popzenéjét, függetlenítve Prieger Zsolt baloldali kirohanásaitól.
A konzervatív kultúra giccsszerűen hamvasi álomképe végezetül a következő: kora őszi napfényben, lugasban ülve, egyik kézben egy jó pohár bor, másikban egy jó könyv (esetleg Hamvas), amit hátradőlve, lustálkodva olvasunk. Az ideológiai határokon való görcsölést meg hagyjuk meg liberális és szocialista tesóinknak.
