"Szerethettek volna a nők, szerethetett volna a tenger, te mindenütt otthonos és otthontalan, lehettél volna Brazília selyemfiúja, lokálok helytartója, éjszakákkal karambolozó költő – mert a vakság hamujában gyönyörű lábak járnak mindig, mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.
S boldog, ki el tudtad árulni az édent, lettél a század partizánja, emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben, szakállas forradalmár, géppisztolyos szépfiú, Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.
Én láttalak és irigyeltelek: vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály. Vászon katonazubbonyodban a szabadság verítékezett s a jövő izzadság-szaga csapott orromba akkor, erősebb volt, mint a narancskerteké.
Havanna boldog volt, mert ismert téged, Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is. Bolívia erdeiben nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven, nem a fűrész, nem is madarak. A fák leadóállomásai lélegzetvételed sugározták.
A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad. A test, ha megölik, hiánya testté válik: adni kell neki kenyeret, adni kell neki szabadságot.
Szerethettek volna a nők, szerethetett volna a tenger, te mindenütt otthonos és otthontalan, véres partizánsapkádat mosatlan elviselem s most már mindig tudom, merre bujkálsz."
Csoóri Sándor: Che Guevara búcsúztatója