Eredetileg csupán csatlakozni akartam az előttem szólókhoz. Hörcher Ferenchez és Rajcsányi kollégához. Úgy volt, hogy röviden leírom én is: maradjatok velünk.

Már hogy brit barátainknak, akik ugye ezekben az órákban szavaznak arról, maradnak-e az EU tagjai vagy sem.

Aztán elkövettem a nagy hibát: íráshoz készülődve olvasgatni kezdtem és megláttam két hírt. Mindkettő főhőse Jean-Claude Juncker. Az egyikben arról keménykedik, hogy nem lesz újratárgyalás meg kivételezés, akármit döntenek is a britek. A másikban Orbánt osztja ki és arról papol, hogy kereszténydemokrata csak migránssimogató lehet.

És ekkor rádöbbentem, milyen nehéz is lesz érvelnem a brit bennmaradás mellett, ha csak egy csöpp empátiám van a szigetország lakói felé. Márpedig van.

Imádom a stílusukat, az életmódjukat, az arisztokráciájukat, rendre fura színű ruhákban pompázó királynőjüket, aki a mi királynőnk is szegről-végről, mindenesetre több árpádi vér folyik benne, mint mondjuk bennem. Még a prolijaikat is bírom, hiszen a proliságnak is van jellegzetesen brit arca, amelynek szemléléséhez, hála az EU-nak, sehova sem kell utaznunk: minden hétvégén megcsodálhatjuk azt Budapest belvárosában, búcsúzó legényekben és leányokban testesülve meg.

Ők nyilván maradnának az EU-ban, utaznának szabadon, korlátozások nélkül továbbra is, és élveznék a brit pénztárcával olcsónak számító pesti kocsmákat. Még akkor is, ha olykor kidobják őket, amikor éppen hülyére isszák magukat és okoskodni kezdenek, meg esetleg pofozkodni. Előfordul ilyesmi, senki nem is lepődik meg. Britek is, magyarok is tudják, hogy ez az élet rendje: még a kocsmából is kihajítják az arcoskodó, pofozkodó alkeszt.

És akkor meg is érkeztünk Junckerhez.

Akit nemhogy nem hajítanak ki úgy, hogy a lába nem éri a földet, de ebben az EU nevű kocsmában még busás fizetést is kap mindezért. Nem csoda hát, ha az ember azt mondja: ebbe a kocsmába inkább nem járok többet. Nem fizetem ennek a szerencsétlennek a számláját azért, hogy beledumáljon a dolgaimba. Semmi szükség rá.

Nehéz ezzel vitába szállni, pedig nekünk, magyaroknak az volna jó, ha brit cimboránk maradna a kocsmában. Egyrészt: a pofozkodó alkeszt mi sem szívleljük, s együtt talán jobb esélyeink vannak a féken tartására. Másrészt meg: mi vagyunk a jófej, de csóró cimbi. Kedvesek vagyunk, nyitottak, jöhet hozzánk bárki a kocsmából, de pénzünk – általában nincs.

Rendszeresen meghívtak tehát minket sörre meg fröccsre nem csak a németek meg a franciák, de a britek is. Nekünk nyilván jó lenne, ha ez így is maradna, főleg, hogy a britek még csak nem is oktatgattak ki minket nagyon, hogy odahaza mit művelünk kocsmázás után, legfeljebb halkan szóltak, négyszemközt, ha nem tetszett nekik valami. Ellentétben mondjuk a németekkel, akik rendszeresen előadást tartanak nekünk arról, hogy ha már fizetik a fröccsünket, hát úgy gondozzuk a szobanövényeinket otthon, ahogy szerintük trendi, ahogy szerintük kell. Meg ha kicsit túlméretezték a házibulijukat és nem tudnak már enni-inni adni a meghívottjaiknak, hát vegyük át a vendégeik egy részét és etessük őket mi. Ilyenkor azért bepöccenünk, merthogy mi pont nem rendeztünk semmilyen házibulit. Nem véletlenül. Se kedvünk nem volt hozzá, se pénzünk nem volt rá.

Ilyenkor jön aztán a pofozkodós iszákos, s mivel az ő sörét is a németek fizetik, meg kap néhány korsóval a svédektől is, hát nekünk ugrik, hogy de márpedig átveszünk a fölös vendégseregből és kész, pofánkat meg befogjuk.

Kiléphetnénk mi is a kocsmából persze, csak hát akkor kevesebb fröccsöt innánk. Magyar fejjel ez nem is dilemma. Maradunk. A britek viszont ki tudják fizetni a saját sörüket, meg tudják venni maguknak, szépen hazacammoghatnak vele, behűtik és megisszák – minek is hallgatnák a pofozkodós iszákos okoskodását arról, hogy mit hogyan intézzenek?

Ha ma a szigetországban többségbe kerülnek a távozáspártiak, annak mélyén nagyjából ennyi lesz. Érzelem.

Jogos érzelem a visszataszító brüsszeli bürokráciával szemben. S vágy lesz az alján még. Az önrendelkezés visszaállításának vágya. S hogy ez a vágy teljesülhet-e a Brexit által? Aligha. A brit életmódot féltők például aligha a lengyel és magyar dolgozóktól érzik idegenebbnek magukat a hazájukban, mint egy emberöltővel ezelőtt. Schengennek nem tagja az ország amúgy sem, szóval Európán kívülről most is maguk dönthetik el, kit engednek be és kit nem, a bevándorlók többsége pedig nem európai. A 65 milliós országban össz-vissz hárommillió EU-s állampolgár van, akik ráadásul adót fizetnek, dolgoznak, a brit átlag feletti a képzettségük is. A Brexit tehát a bevándorlás nagyobb hányadát egyáltalán nem is érintené, de lehet, hogy még az európait sem feltétlenül: az a magyar például, aki több mint öt éve kint dolgozik szépen, legálisan, éppen intézi brit állampolgárságát, vagy már meg is kapta azt. És marad kint, ha akar, Brexit ide vagy oda.

Ráadásul, amint Juncker már be is lengette: ha kilépnek, nincs kegyelem. Nincs norvég megoldás, hozzáférés a közös piachoz félpénzen, stb. Politikailag ez persze érthető is: ha Brexit van, akkor az unió apostolainak érdeke, hogy bemutassák: az EU-n kívül tényleg nincs más, csak vér, verejték és könnyek.

A kérdés viszont nem racionálisan dől el ma. A bennmaradást támogatók sem észérvek alapján fognak szavazni. Ha az Európa-ideológia megdobbantja a szívüket, ha elhiszik, hogy aki kilépne, az mind csúnya nacionalista, akkor a maradás mellett voksolnak. Azok meg, akik inkább az agyonbürokratizált vízfejet látják Brüsszelben, amely agresszív, hatalmaskodó, miközben a nép (?) általi felhatalmazása erősen kérdéses, a kilépésre. Utóbbiakkal egyébként racionálisan is nehéz lenne vitatkozni. Csak egy példa: ha a kilépéspártiak győznek ma, David Cameron lemondhat. Következménye lesz tehát annak, ha nem az ő álláspontja győzedelmeskedik. Ez a jó a közösségekben, a valódi képviseletben, a felelősségben.

Hogy van következmény. S mi lesz a mi pofozkodós emberünkkel, ha a vezetése alatt a világ ötödik legnagyobb gazdasága elhagyja az általa két viszki között mindig látványosan képviselt államközösséget? Ugye senki nem gondolja, hogy Juncker kudarcként élné meg a britek távozását, hogy magára venné, netán vállalná a felelősséget és lemondana? Persze, hogy nem tenné. Ez a különbség egy ország jól működően demokratikus vezetése és egy mindentudó főbürokrata között. Aligha kérdés, melyik hozzáállás a rokonszenvesebb.

A kérdés most az, maradnak-e velünk a britek vagy sem. Remélem, maradnak, de bárhogy is döntsenek:

God Save The Queen!

Frissítés: Nagy-Britannia várhatóan a kilépés mellett döntött – itt a Brexit.