Csapásokat adunk, csapásokat kapunk. Nemrég, a mindig mértéktartó Hont András után maga Vásárhelyi Mária cincálgatta a Mandiner egyik írását, amelyben nagyra becsült Kínai-Tróger párosunk gonzóskodott gonzókkal meg József Attilával. Kálmán, a szemtelenje! Mi több, műveletlenje! Tudjuk, Vásárhelyi Mária a magyar közélet domináns szereplője, illik hát reagálni a megjegyzéseire. Hozzáteszem: óvatosan teszem ezt, hiszen úgy érzem, mintha egy múzeumban járnék.
Hogy is máshogy jellemezhetem ezt a helyzetet, amikor egy olyan cikkbe kerülünk be, amelyek jó másfél évtizede születtek garmadával, a nagy médiaháború idején, amikor Vásárhelyi Mária már vívta a maga háborúját az akkor még jócskán kisebbségben lévő jobber sajtóval szemben. Az a médiaháború olyan zajos volt, hogy még akkori énemhez is elszivárogtak a hírei és az epizódjai, pedig akkoriban még a Jurassic Parkot néztem a moziban, Beastie Boysra ugráltam a szobámban, és kalózregényt írogattam egy kockás füzetbe.
A magam madeleine sütijeinek elfogyasztása után azonban gyorsan visszatekerem az időt a jövőbe, 2011-be. A régi harcos azóta is tántoríthatatlanul küzd a jobbos ellennel. Vásárhelyi Mária ennek okán került be a magyar árokásók vitathatatlanul rangos top 20 klubjába, s róla így írt Ács Feri: „Főállású »mai fasizmus-szakértő« és »média-szociológus«, aki egész egzisztenciáját a jobboldal iránti gyógyíthatatlan fóbiájára alapozta. Elég jól meg is él belőle, holott kutatási területe nem volt sokkal előremutatóbb, mint mondjuk a gender studies. Egyike azoknak, akik addig festették a falra az ördögöt, amíg az újra megjelent Magyarországon. Ennek nyilván nagyon örül (érdemei elvitathatatlanok e baljós folyamatban), hiszen azt gondolhatja, hogy igaza lett. Magyar bajnok az egy főre jutó petíció-aláírásban, külföldi lapnak való – politikai ellenoldalt mószeroló – nyilatkozatban. Rekorder továbbá a szekértáborok közötti klasszikus árokásásban, a szakmainak álcázott, de politikai töltetű felmérésekben, amelyek rendszerint az ÉS-ben jelennek meg és hónapokra ellátják picsogni- és rettegnivalóval a 168 Óra sajtólevelezőit. A szociológus verhetetlen az egyetemisták állítólag baljós és állítólag megállíthatatlan jobbratolódásának ismételgetésében. Vásárhelyi jó még a ballibszerecsenek mosdatásában, valamint az orbánvuduszurkálásban. Teljesen reménytelen, hogy valaha is normális lesz. Előnye: állítólag jól tudja utánozni a Hír Tévé riportereit. Hátránya: fixálódott. Hiszterométer: 9/10”
Most mi is belekerülünk a szórásba. A Tálibok Pannóniában című értekezés tartalmában és stílusában az elmúlt húsz évben bármikor megszülethetett volna, amikor épp jobboldali kormány volt Magyarországon – és akkor is, ha a jobboldal épp ellenzékben volt. A balliberális harci közhelyeken túl a cikk témája a fideszes kultúrpolitika totális ekézése.
Nos. Az új kormányzati kultúrpolitika szimbolikus szintre emelkedő, facepalm-díjas botrányai mellett sajnos elhalványulnak a pozitív kezdeményezések. A kormányzó jobboldal mögötti kulturális világról nekünk is megvan a magunk véleménye, a NENYI-től Szőcs Géza munkásságán és az átnevezésesdin át a Csurka-Dörner ügyig és Kerényi ámokfutásáig. Vásárhelyi Mária viszont egy Kínai Kálmán-tudósításból idézett mondatrésszel példálózik a jobboldali tálibizmus bebizonyítására.
Azt írja: „A József Attila-szobor eltávolításának ötlete a hatalomtól megrészegült, műveletlen és tudatlan kormánypárti elit tobzódása, ékes bizonyítéka annak, hogy a nemzeti kultúra semmit nem jelent számukra. A jobboldali sajtó József Attila-ellenes kirohanásai ugyancsak a húszas-harmincas évek ócska, primitív, kultúraellenes »táborokba gyűlt bitangjainak« hangját idézik.” Az érezhetően élénk dühvel írt sorokat így folytatja: „Ennél is rémisztőbb az önmagát a fiatal konzervatív jobboldallal azonosító Mandiner blog - szokás szerint álnév alatt megjelenő - szerzőjének ostoba, pökhendi, mélységes műveletlenségről tanúbizonyságot tévő, cinikus írása »az életét végigrinyáló«, »16-17 éves pattanásos nagykamaszok kedvenceként« aposztrofált költőről.”
Mindig imádom, amikor a relativizálók abszolutizálnak. Azon eszmei áramlat követői, akik valószínűleg lelkesen mondják magukat a mindent és mindenkit gúnyoló Voltaire utódainak, vérig sértődnek és botrányt kiáltanak, ha a humor, irónia, gúny, vatevör más irányt vesz. Azok, akik világ életükben a hagyományok, szokások és rég bevált megoldások tilalomfájának kidöntésén dolgoztak, végül tilalomfák egész sorát állították fel helyette. Amiket persze korszaktól és helyzettől függően szívesen cserélgettek is, idomítani próbálva a nagyközönséget, amíg végül a nagyközönség elfordult tőlük, és azóta sem hajlandó úgy gondolkodni, ahogy azt ők elvárnák. Innen a düh, innen a hisztéria. A saját tilalomfáiktól már nem látják az erdőt.
Ennek a végtelen történetnek egy falatnyi epizódja ez a kirohanás a József Attilán ironizáló Kínai Kálmán-cikk ellen. Nos, nem én vagyok Kínai Kálmán, nem fogalmazok úgy, nem ilyen a humorom – lehet, hogy nekem nincs is olyanom. De ahogy látom, Kálmánunk elég gyakran talál el érzékeny pontokat.
Ha már táliboznak minket, akkor egy kortárs magyar költészetet is olvasó, azért pénzt kiadók kicsiny csoportjához tartozó, kultúrával is foglalkozó újságíróként csak le kell szögeznem: 1. József Attila tragikus életével egyetemben a magyar irodalomtörténet, költészet egyik csúcspontja. 2. József Attilán is lehet ironizálni. Ahogy a vallásos embereken és az ateistákon, a zsidókon és a nácikon, a vidékieken és a pestieken, a mandinereseken és a millásokon, Wass Alberten és Vásárhelyi Márián is. Kinek mi fér bele, kinek meddig terjed a humorérzéke. Vitatkozni lehet. De az nem megy, hogy egy magát komolynak tartó lapban kell komplett jobboldali kultúrtálibizmust sikítani egy humoros tudósítás mellékes, humoros kiszólása miatt. Illetve, persze hogy megy: csak ez so 90's.
Abból pedig kinőttünk.
*
Most visszatérünk a tízes évekbe, a múzeum ajtaját becsukjuk, nagyot szippantunk a friss decemberi levegőből, és Pelikán kartárs modorában meghallgatjuk a Bologna-Los Angeles tengelyen mozgó Dumbo Gets Mad belassult, szörfös pszichedéliáját, a Plumy Tale-t.
