Milyen jó is lenne, ha most nosztalgiázhatnék azon, milyen daliás éveket töltöttünk együtt Gézával az Ellenállásban. Jó lenne, ha elmondhatnám milyen volt a sárban csúszni vele Woodstockban, vagy sztorikat mesélhetnék arról, hogyan mentett meg a Mekong deltában. De sajnos csak annyit mesélhetek el, hogy egyszer ittam vele egy sört.

  Ez sem rossz, ahhoz képest, hogy egyszerű földi halandóként a leendő (kvázi)kulturális miniszterrel ittam. Sörpartnerként mellesleg van karrierem: pár évvel korábban egy másik akkori-leendő miniszterrel is koccintottam. Ő is szemüveges volt, ő is szőrös, és korpulens méretű. Ő is bölcsész volt, ahogy én is, amint a mostani leendő.

  Mielőtt elárasztanának a köpönyegforgató haszonleső elvtelen köcsög, és ehhez hasonló kommentek, tisztáznám, hogy mindkét alkalommal úgy csöppentem a szituációba, mint Pilátus a krédóba. Az első leendő egy szerkesztőségi konyhaszerűségbe libbent be, és bevallom, nem söröztünk, mert kávéztunk, de felütésnek jobban hatott a sörözős motívum. András mellesleg lelkes volt, láthatóan nyeregben érezte magát. Csillogott a szeme, és azt magyarázta, hogy na most akkor lecsóba csapunk, és lesz itt PANKKK meg mindenféle kortárs művészeti program, lesz Design Terminál, múzeumfejlesztések, digitális adatbázisok meg minden, fiatalítás az intézményeknél, tehát meló dögivel a hozzám hasonló, szerkesztőségek mélyén bújkálóknak.

  Aztán persze nem lett semmi. Bozóki bohóckodott és nyilatkozgatott egy darabig, majd ment is szépen a sűlyesztőbe. Jött helyette az Aparatcsik, és a konyhabéli társaság is kapott egy balegyenest, amikor úgy eresztették őket szélnek, hogy a jussukat se kapták meg. Munka még annyira sem lett, mint előtte volt, a reménykedők pedig koppantak egy nagyot. Sokak szemében valószínűleg meg is érdemelték, mindenesetre a társaságból többen is a mai LMP aktív tagjai, és a történtek miatt eléggé utálják az MSZP-SZDSZ-féle társaságot.

  A második, mostani leendővel a Délinél futottam össze. A felesége évfolyamtársam volt, és épp az erdélyi barátaimmal találkoztam abban a kocsmában, ami egy étkezőkocsiból van átalakítva a Vérmezőn. Jókat beszélgettünk ezzel a társasággal mindig is. Volt egyfajta ábrándos, meseszerű a szavainkban. Mintha ezek az esték hosszú trippek lennének, melyekben ébren álmodozunk egy szép, határokon átnyúló nemzetről, közös kultúráról, zenéről, szépen formált mondatokról, túrázós, barangolós, békés életről. Jó is ez.

  Talán sehol másutt nem mutatkozik meg egy politikai oldal alapvetően fikciós ideológiai jellege, mint a kultúra kapcsán. Ezeket a nézeteket kormányra kerülve, emberek jelenítik meg. Bozóki olyan volt, mint a cyberpunk. Ahogy mesélt, ahogy gesztikulált, abban volt az elszállt bölcsészből egy jó nagy adaggal. Ha rajta múlt volna, akár az első magyar űrbázist is összehozta volna. Más kérdés, hogy miután a sajtóban megteremtette a menő és trendi lesz a magyar kultúra srácok imidzset, a valódi szkanderezést az Örök Hillerpityu végezte, aki aztán szépen le is zúzta a futurista álomban részt venni kívánó értelmiségieket. Amit hátrahagyott, az a teljes kiéheztetettség, rothadó vagy soha el nem készült intézmények, bebetonozott haverok, és például a korábban beígért Design Terminál helyén egy húgyszagú kísértetkastély a Gödör menti jamboree közepén. A dühös kulturális szereplők szeme láttára, akik korábban le lettek keverve válság címszóval, a kultúrára szánt pénzek néhány presztizsberuházás korrupciós útvesztőiben landoltak.

  Most Szőcs Gézát kapjuk egy megszüntetett, átláthatatlanul szétszervezett ágazat élén, aki finnugor géntesztekről, az NKA megszüntetéséről és 3F politikájáról nyilatkozik. Mindeközben egy képzőművész átlagnyugdíja egy ledolgozott élet után 50 ezer forint.

  Szőcs Géza viszont egy álmodozó bölcsész. Nem olyan Philipp K. Dick-féle, mint a másik, inkább egy Paolo Coelho. Személyében megjeleníti azt, amit a Fidesz elképzel a kultúráról. A miniszter, aki nem csak a 10 millió, hanem az egész Kárpát-medence kultúráját fogja ápolni. Hogy mi ez? A roszmájú, örök elégedetlenek szerint inkább valami wass albertezős, hegyek ormán felsíró tárogatós, modern népzenés, Tusványoson csövezős, kicsit folkrockos izé, enyhe sasvárisándoros és eddás beütésekkel, és sok Keresztes Ildikóval meg Kormoránnal. Amolyan lájtos-magyaros fogyasztóbarát népi giccses izé, kalotaszegi hímzett kispárnák a budai lakás sezlonyán. Valami olyasmi, ami nem fekszi meg a gyomrot túlságosan, mint a jobbikos hardcore, de szépen pirosfehérzöldre van azért hangszerelve. Persze ennél azért talán többről van szó, de mi lehetne sűrűbb szimbólum a mágikus realista programra, mint az erdélyi költő kultuszminiszter?

  Az ember vikomtja a legfrissebb hírek alapján él a gyanúperrel, hogy Szőcs Gézának elfelejtettek szólni, hogy ő egy szimbólum. A filmgyártást eleve kivették a kezei alól, amit már kinevezésekor szóvá is tett. Hírek keringtek arról is, hogy aláírásokat gyűjt, hogy ne Navracsics Tibor alá tartozzanak a külhoni kulturális intézetek. A rossz nyelvek szerint számos más, főleg valódi pénzek felett rendelkező funkció is más államtitkárságokhoz, sőt tárcákhoz fog kerülni, és Szőcs Gézának marad pár irodalmi és zenei ügy felkarolása, valamint a szkanderozás az NKA-val, amit ugye meg is szüntetne szívesen.

  Persze, ha marad erre ideje. Sokkal valószínűbb, hogy amikor egy éven belül felbőgnek a Fidesz kormány motorjai, a tényleges munkát már egy kevésbé reprezentatív, ám annál technokratább figura fogja elvégezni. Talán az Örök Pokornizoli. Ahogy ez lenni szokott. Aztán egy, inkább két év múlva lehet menni a problémákkal hozzá, aki átirányít a főosztályvezető helyettes-helyettesének helyetteséhez. Eztán többszöri előre bejelentkezés után, hosszas huzavonák árán, megrántják majd a vállukat, és sajnálkozva tessékelik ki az ember fiát azzal, hogy sajnos erre nincs pénz. És hogy mi lesz például a legalább 10 éve beígért Design Terminállal? Max. kitesznek még egy sor toi-toit az Erzsébet térre.