„Hittem, ahogy olyan sokan, hogy létrejöhet egy olyan, nem keleti és nem nyugati Magyarország, amely a saját tengelye körül forog, és nemzetének érdekei vezérlik” - mondta Orbán Viktor miniszterelnöki beiktatása után pár perccel a Kossuth téren. A beszédben ezen kívül nem volt külpolitikai utalás, sőt kérdés, hogy ez egyáltalán az-e. Amiért én annak veszem, az a következő: korábban kiderült, hogy a Fidesz külpolitikáját elsősorban a közép-európaiság határozná meg, azon belül is Lengyelországgal, valamint Romániával lennénk jóban.
Ez is mutatja, hogy változnak az idők. Hazánk már nem lángoktól és soviniszta seggfejektől ölelt kis ország, szomszédaink közül már csak Szlovákiában áll az idő.
Igaz, Ukrajnában sem jött még el a Kánaán, ám a jelenlegi súlyosan oroszbarát garnitúra sokkal inkább mutat hajlandóságot arra, hogy békén hagyja a kárpátaljai magyarokat, csak hogy jól a nyugatbarát ukránosítók etetőjére verjen. Ettől persze még gyanús egy társaság, ajánlatos óvatosan diplomáciázni velük.
Románia ugyan épp most kezd egyre jobban belecsúszni a válság szószába, de még mindig jobban állnak gazdaságilag, mint mi. A velük való haverkodás közel sem annyira sima ügy, mint a lengyelekkel, lévén Traian Basescu személyében olyan vezetőjük van, aki úgy tud jóban lenni Orbánnal, hogy Székelyföld kapcsán ellentmondást nem tűrően autonómiaellenes, de funarok, becalik hangja már nem hallatszik el hozzá. Nem is tudják úgy rángatni, mint Ficót a sloták, ergo tárgyalni is lehet a ravasz rókával.
Szerbia és Horvátország nagyon békülékeny arcát mutatja felénk, hiszen szép dolog az az EU-integráció, vágynak is rá rendesen. Szerbiában mondjuk csak az úgynevezett elit harsogja ezt, a belgrádi utcák embere közel sem annyira EU-párti, mint vezetője. Mindenesetre a kettős állampolgárság kapcsán tanúsított, egységes délszláv csend igen beszédes. Szlovéniával soha semmi bajunk nem volt, Ausztria pedig mostanában ugyan kiesett a külpolitikai pikszisünkből, de a magyarok jó részének a sógorok országa lesz maga a Nyugat. Vagy legalábbis annak kapuja.
És itt érkeztünk meg a szokásos, évezredes útelágazódáshoz. Hogy akkor most Kelet, vagy Nyugat? Merre menjen Kompország? Harmadik út ugyanis nincs, amit a Fidesz ezzel a Varsó-Budapest-Bukarest tengelyre transzformált „visegrádisággal” csinál, az sem az. Ez egy olyan pragmatikus szövetség, ami akár még jól is sikerülhet. Egy unión belüli haverság, amely jelzi az identitás- és gazdasági válságban lévő nyugatnak, és a demokráciadeficittel küzdő, karanténba zárt keletnek, hogy velünk, közép-európaiakkal is számolni kell. Ezt persze okosan, higgadtan kell csinálni, és erre is vannak jelek. Nem kell lemenni kutyába persze, ebből már láttunk eleget: az előző nyolc év szánalmas külpolitikája abból állt, hogy sajnálatunkat fejeztük ki az egész világnak, amiért kicsiny szívünknek nincs annyi csücske, ahová mi mindenkit el tudnánk szállásolni. Na pontosan így lehet gagyit csinálni egy országból, kedves szocialisták.
A józanság és a kimértség mellé azonban kell más is: világos és határozott elkötelezettség. Remélhetőleg nyugati. Ismerve a lengyelek történelmi orosz-fóbiájának vákuumából kialakuló Amerika-barátságot, valamint Basescu ez irányú elkötelezettségét, ezzel nem lehet gond. Ami pedig az EU-t illeti, nos itt is új szelek fújnak. Orbán második útja a lengyelből egyből a belga fővárosba vezet. Ez pedig azért kell, mert nyugati, európai értékrendszer nélkül Magyarország csak pufferzóna marad a formálódó szövetségben. Nem a „merjünk kicsik lenni” politikáját népszerűsítem én – a lisszaboni szerződés szolgalelkű szignózását például máig nem értem – hanem Kompország kikötését. Értékeinket és érdekeinket szelíden, ám ha kell keményen képviselni és felmutatni, azokat soha meg nem tagadni – erre volna szükség a kikötéshez.
„Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel?” Ady százéves kérdése rögtön aktuálissá válik, ha olvasunk egy kis Bogár Lászlót. A 2002-es Kossuth téri gyűlésről ír, 2010-ben, így:
„Ne kerülgessük, azért ment oda, hogy rávegye a nemzet spirituális vezetőjét, Orbán Viktort, hogy a szakrális nemzet színe előtt nyíltan kimondja, ha a nyugatias demokrácia ilyen pusztító erőket juttathat hatalomra, akkor köszönjük szépen, de nem kérünk a nyugatias demokráciából. Ám a bejelentés elmaradt.”
Elmaradt idén is – szerencsére. Ugyanis a szakrális nemzet nemcsak azt szeretné, hogy spirituális vezetője legyen a miniszterelnök. Azt is csípné, ha egy hódmezővásárhelyi középvezetőnek olyan fizetése legyen, mint egy nickelsdorfi házmesternek, azt is szeretné, ha legalább annyiszor jönne Budapestre a Slayer, mint Bécsbe, és az sem lenne ellenére, ha akkora lenne a csokoládéban a mogyoró, mint amiket Ausztriában szokott venni – és ami a legjobb, hogy ettől a nemzet még mindig szakrális marad. Ezt pedig csak (szociális) piacgazdaságra épülő, nyugatos kultúrájú demokráciában érhetjük el, nem pedig a bogári képzelt világban. Nem kell megszüntetni az egész struktúrát. Ez az áprilisi választásokon sikerült is.
De legalább ilyen fontos, hogy meg kell védeni magunkat a keleti szirénhangoktól is. Mert lehet, hogy per pillanat vergődik a „kapitalista, tőkés világ”, de például Oroszország feltétel nélküli barátsága és Barátsága hosszútávon nekünk annyira szokott jól jönni, mint Érmindszent leghíresebb szülöttének Mihályi Rozália csókja. Ehhez persze meg kéne haladni azt, ami miatt Ady sírt és panaszkodott. „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”
A mászkálásnak vessünk véget, hiszen az az alapvető baj. Nyugaton kell végre kikötnünk, és nem Keleten zátonyra futnunk.