Az előző rész tartalmából: A tibeti egy kicsi, jelentéktelen, nem túlságosan civilizált nép, átlagosan véres és taszító történelemmel, kegyetlen, nem túl szórakoztató hagyományokkal. Mégis, az egész világ szimpatizál velük (mínusz Kína), míg például a hasonló súlycsoportba tartozó zabrai miwonézekkel, a Goka által lerohant és majdnem teljesen kiirtott mnakókkal, a hivatalosan Quadeshihez tartozó, de korábban független Buthozia őslakosaival, vagy a több szomszédos ország között felosztott kawaguajokkal senki nem törődik. Most ennek a furcsa kivételezésnek az okait igyekszünk feltárni.
***
Először is, természetesen ott van a politika. A 20. század második felének nagy Rizikó-játszmájában három szereplő rúgott labdába: az USA, a Szovjetunió és – kisebb mértékben – Kína. Az utóbbi kettő az 50–60-as években egy blokkba tartozott, s a nagyapánkénál is erősebb kommunistaellenes hisztériában égő Amerika a világ obskúrusabb helyein pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve mindent megtett, hogy seggbe-seggberúgja a helyi komancsokat – és ezáltal a szovjet és kínai elvtársakat. E küzdelmekbe a nyugati média nagy része is bekapcsolódott. Na már most, Tibet megszállása, illetve a tibetiek szabadságküzdelmei remek lehetőséget biztosítottak az amcsiknak, hogy borsot törjenek a kínaiak orra alá, akik amúgy is több fronton idegesítették őket (Korea, Taiwani-szoros). Úgyhogy a CIA fegyvert, kiképzőtiszteket és pénzt szállított a jakok hős barátainak, a nyugati újságok pedig szellemi muníciót. Ki is alakult az elszigetelt boldogságban, békességben és bölcsességben élő Tibet mítosza, amelyet a gonosz sárga komcsik csak azért foglaltak el, hogy jól elpusztítsák. A tibeti embernek pedig minden testnyílásából szivárog a spiritualitás, s ha az a csúnya Mao nem lenne, akkor olyan vidáman élne, mint az Őrtorony-címlapok báránykái. A CIA-támogatás idővel – állítólag – elapadt, de a lusta média nem változtatott berögződésein, így az eszményi Tibet-kép tovább él.
A tibeti kérdés manapság is gyakran előkerül a politikai-gazdasági tárgyalásokon, immár nem az antikommunizmus okán, hanem mert ez a kevés olyan ügy egyike, amellyel a kínaiakat cseszegetni lehet egy-egy kőkemény tárgyalás során. Na meg a nyugati vezetők lelkiismeretének megnyugtatására is jó, hogy ugyan éppen eladnak valami csúcsszuper technikát Pekingnek, de legalább kávészünetben jól beszólnak neki az emberi jogok miatt. Persze mindez komolytalan – az üzlet az üzlet, de azért jó a méltóság látszatát fenntartani. Mégsem mondhatja azt nyíltan Merkel, Sarkozy vagy akárki, hogy „húszmilliárd renminbiért eladtam a lelkem, bocsika, de valamiből nekem is meg kell élni”.
***
Fontos szerepe volt és van a Tibettel kapcsolatos vélemények alakulásában a jelenlegi, 14. dalai lámának. A történelem során a d. lámák nagy részét gyerekkorában megmérgezték, s olyan is akadt közöttük, aki sokkal, de sokkal jobban érezte magát a lhászai bordélyházakban, mint a Potala palotában. Tendzin Gjacóval (1935–) azonban a tibetieknek szerencséjük volt – már amennyiben a szerencse emlegethető egy olyan nép esetében, amelyet a Népi Felszabadító Hadsereg tart megszállva. A 14. d. láma, mint minden ember, kis pöcsként kezdte a pályafutását. 16 évesen elfogadta a „17 pontos egyezmény Tibet békés felszabadításáról” című dokumentumot (1951), 1954-ben Maóval is fotózkodótt egyet Pekingben, aztán ’59-ben a tibeti felkelés során Indiába menekítették, nehogy egy kóbor golyó eltalálja, vagy valami besorozott hunani paraszt agyonverje puskatussal. Itt aztán szépen kiképezte magát a világ legjobb pr-szakemberévé, s sikerült neki egyáltalán nem túl jelentős népe ügyét évtizedekig a világ figyelmének központjában tartania. Ez nem kis teljesítmény, hiszen a világ Tibetnél jóval fontosabb területek
bekebelezését is szó nélkül benyelte. Tendzin Gjacóval filmsztárok és politikusok fotózkodnak, sőt a Tiananmen téri mészárlás után neki adták a béke Nobel-díjat is, hogy a kínaiakat idegesítsék. Persze ezzel nincs semmi baj, például mi is szívesebben innánk meg egy sört vele, mint mondjuk Hu Jintaóval. Nem csoda, hogy a kínaiak konkrétan allergiásak rá, s már alig várják, hogy meghaljon, és a helyére egy megbízhatóbb kisfiút találjanak, akit aztán a KKP KB saját kezűleg fog felnevelni.
***
Na de mindez kevés volna ahhoz, hogy az egész világ a tibeti kérdésen rugózzék. Az igazi ok két alapvető jelenségben keresendő, amely áthatja a nyugati gondolkodást.
Az első az, hogy szíve mélyén minden fehér ember tart a kínaiaktól. Nem utálatról, lenézésről, fajgyűlöletről van szó, hanem mély szorongásról, amit az okoz, hogy a kínaiak egész egyszerűen kurva sokan vannak. Marco Polo óta a nyugati emberre, ha Kínában jár, a legmélyebb benyomást mindig az ország és a lakosság nagysága teszi. A velencei kalmár olvasói még meg tudták nyugtatni magukat azzal, hogy a szerzőt Il Milionének csúfolták, de később nyilvánvalóvá és letagadhatatlanná váltak Kína dimenziói. Már Napóleon felhívta rá a figyelmet, hogy Kína alvó óriás, amely ha egyszer felébred, az egész világot megrengeti. Aztán II. Vilmos császár feltalálta a sárgavész fogalmát, s ezzel milliók félelmének adott nevet. Aztán mi meg feltaláltuk a politikai korrektség fogalmát, ami által megszűnt a lehetősége annak, hogy egy mindannyiunkat nyomasztó dologról nyilvánosan beszéljünk. Ha az ember bevallja, hogy be van rezelve a kínaiak nyomulása miatt, egyből előítéletesnek, rasszistának, fóbiásnak minősítik.
Hogy vezethetjük hát le a kínaiak miatti frusztrációnkat jó lelkiismerettel? Hát a tibeti ügy pártolásával. A kínaiak sokan vannak, a tibetiek kevesen, keveset is tudunk róluk, s az értük való kiállás 100%-ig píszí. Hiszen nem a kínaiak ellen lépünk fel en bloc, hanem egy elnyomó politika, egy diktatórikus kormányzat ellen. Ez pedig nemcsak joga egy liberális demokratának, hanem kötelessége is. (Bár ez nem píszí, meg kell jegyeznünk: Tibet megszállását nemcsak a kínai kormány támogatja, hanem a kínai nép is, en bloc.) Vagyis a tibeti zászló lengetésével az ember a saját nem korrekt szorongását tereli politikailag korrekt csatornába. (Némileg más tészta a radikális jobboldal, ők nyíltan hirdetik Kína-utálatukat, s a tibeti kérdés jó, kézzel fogható, néven nevezhető ürügyet ad nekik fóbiájuk kiélésére.)
***
A legfontosabb tényező azonban a Tibet-imádatban a nyugati világra jellemző szekularizáció és hagyományellenesség. Valami hülye pár száz éve kitalálta, s aztán a többi hülye azóta szajkózza, hogy a kereszténység marhaság, az egyház visszaszorítandó, a – saját – hagyományok nevetségesek, és különben is, minden relatív. Ezeket a nézeteket az utóbbi évtizedekben a világ egyik felében a szocialista állam, a másikban a profit- és fogyasztásorientált vállalatok, illetve a ’68-as kiállhatatlan köcsögök is igyekeztek ráerőszakolni mindenkire. Csakhogy a helyzet az, hogy az evésen, iváson és dugáson túlmutató kapaszkodók nélkül nem lehet élni. S ha a saját régi kapaszkodóinkat cikinek érezzük, akkor újak után kell nézni – ezeket pedig máshonnan kell importálni.
A saját hagyományok módszeres kigúnyolásával párhuzamosan divatba jött a multikulti, amely azt az illúziót kelti, hogy más kultúrák komolyabb szellemi erőfeszítés nélkül is megismerhetők. Bizony, sokkal menőbb ma bantunéger kuruzslónak lenni, mint katolikus plébánosnak. Na már most, ha kiüresedett életű, helyünket nem találó nyugati fiatalok vagyunk, de szeretnénk hinni valamiben, akkor melyik vallásból érdemes a legtöbbet a tányérunkra venni a nagy svédasztalról? A legkisebb ellenállás elve azt mondatja, hogy legyen az adott vallás hazája jó messze, hogy csak gondosan szelektált információkkal kelljen találkozni vele kapcsolatban. Gyakorlói beszéljenek és írjanak valami érthetetlen és megtanulhatatlan nyelven. Az se árt, ha jó magasan is vannak, és egzotikus templomokat építenek, amelyek jól néznek ki a fényképeken.
Hoppá, már itt is vagyunk Tibetben, és a tibeti buddhizmusnál! Ez utóbbi már csak azért is ideális, mert kellően átértelmezve és lebutítva lehetővé teszi, hogy tovább éljük tősgyökeres nyugati életünket. Nappal csináljuk a pénzt a cégnél, este lejárunk meditálni. Telefüstöljük a lakást mindenféle illatos szarral, arra buknak a csajok. Elhitetjük magunkkal, hogy a reinkarnáció tana egyrészt arról szól, hogy nem vagyunk felelősek a sorsunkért, mert a karmánk meghatározza azt, másrészt arról, hogy nincs tétje jelenlegi életünknek, mert ha elkúrjuk, hamarosan úgyis újra próbálkozhatunk.
Az állítólagos buddhizmussal való kacérkodás természetesen előhozza az emberből az emberjogi harcost is, már ha Tibetről van szó. De még buddhista irányultság nélkül is vonzó dolog a tibetiek jogaiért küzdeni. A saját portánk előtt sepregetni sokkal fárasztóbb, míg Tibet elég messze van ahhoz, hogy ne kelljen törődnünk az apróbb részletekkel és bonyolult problémákkal. A Himalája környékén a helyzet fekete-fehérnek tűnik: ott még vannak jók és rosszak, s ha az ember amerikai vagy szovjet filmeken nőtt fel, erőteljesen vonzódik az ilyen – saját világunkban meglehetősen ritka – helyzetek iránt. Egy megvert jezsuita, Révész Máriusz vagy akár cigány mellett felemelni a szavunkat igencsak problémás, hiszen ezeket az áldozatokat ismerjük, s nem feltétlenül kedveljük őket, hiszen hülyeségeket beszélnek, büdös a szájuk és lökdösődnek a buszon. Egy 8000 km-re élő sárga ruhás szerzetesről azonban nem tudunk ilyen taszító apróságokat, ezért szeretni is könnyebb őt.
***
Aztán persze mint mindenhol, itt is jelen vannak a nők. A helyzet az, hogy 60 év alatt az ember alapvetően mindent azért csinál, hogy felhívja magára a csajok figyelmét. S a nőknek, mint ismeretes, elég furcsán működik az agyuk, így például tetszenek nekik azok a fickók, akik hosszú szanszkrit szavakkal dobálóznak, és állítólag el tudják hagyni testüket meditáció közben. Próbáljuk csak ki: egy szórakozóhelyen menjünk oda egy csinos hölgyhöz, s mondjuk azt neki: „Szia, római katolikus vagyok, a kecskeméti piaristákhoz jártam. Szép nagyok a melleid, hazakísérhetlek?” Minden bizonnyal nem lesz nagy sikerünk. Mennyire más lesz az eredmény, ha ehelyett azt mondjuk: „Szia, a buddhista főiskolára jártam, tegnap értem el a mahápradnyáparamita tudatosság hatodik fokozatát, s látom rajtad, hogy előző életedben nepáli hercegnő voltál. Elkészíthetem a tantrikus horoszkópodat?”
***
Mint a fentiekből látható, Tibet-rajongásunk nem a tibetiekről, hanem saját magunkról szól. Csináltunk magunknak egy csomó problémát, s most igyekszünk ezek elől jó messzire menekülni. Ez persze nem fog sikerülni.
Az következik-e mindebből, hogy Tibetért tüntetni, aláírást gyűjteni, kiáltványt közzétenni elítélendő? Nem. Buzgárkodjunk csak mindenért, amit fontosnak találunk. Még mindig sokkal jobb, ha tibeti zászlót lobogtatunk a kínai követség előtt, mintha mondjuk többszörös áron irtunk szúnyogot, Ákos-lemezeket hallgatunk vagy megesszük a gyerekünket. És ha már úgyis arra járunk, tüntessünk a kínai földalatti katolikusokért is, akik nagyjából annyian lehetnek, mint a tibetiek, és egyáltalán nincs jobb soruk. Aztán menjünk át a szomszédos követségek, meg a parlament, meg a minisztériumok meg minden elé, és ott is mondjuk el, mi bassza a csőrünket. Ha tehetjük, töltsük egész életünket az utcán.
De soha ne próbáljuk meg túl komolyan venni, s még kevésbé átverni magunkat!
