„Kálmán, Tóni, mi a péló van már ezzel a Tibettel?!” - kérdezik tőlünk mostanában mindenfelé mindazok, akik azt hiszik, hogy csak azért, mert egyikünk egy időben zoknit árult a Négy Tigris piacon, korábban egész biztosan együtt pingpongozott Hu Jintaóval a pártfőiskolán. Hogy mi a péló van Tibettel, az nem túl érdekes, de a téma olyan vicces jelenségeket hoz felszínre, ami miatt mégis érdemes egy-két posztot rászánni a Himalája albánjaira.



 Emlékezzünk csak, milyen mókás kompánia jött össze pár hónapja a Bajza utcában. A Kínai Népköztársaság nagykövetsége előtt ott voltak a rasztahajú biciklisek a romkocsmákból, a bőrszütyős mókamesterek a Kossuth térről (pontosabban a Kossuth tér közeli Tulipán presszóból), néhány idealista családapa, meg még ki tudja, hány különféle csodabogár. Mivel a tüntetők nem kiabálták, hogy „Gyurcsány, te állat, baszd meg az anyádat!”, a rendőrség is visszafogottan viselkedett, sőt – a betört ablak ellenére – Nyakó István sem szólította fel Orbán Viktort az elhatárolódásra. Amikor pedig a múlt héten Kína negyedik legfontosabb vezetője, Jia Qinglin et. látogatott kis hazánkba egy egyáltalán nem kicsi delegáció élén, a kutyát sem érdekelt, hogy ugyan ki ez, mit keres itt, miről tárgyal: a szűkszavú tudósítások csaknem kizárólag a néhány szakállas, égő szemű, ám kissé ápolatlan Tibet-aktivista tevékenységéről, illetve a tibeti kérdésről szóltak. Ha a tibetiekről van szó, mindenki elnézi, hogy egyesek utcára viszik a politikát, tudomásunk szerint még Andrassew Iván sem követelte a Tibetet Segítő Társaság betiltását (ő egyébként is kifejezetten utca-párti lett mostanában).

 S ez bizony nem magyar jelenség. A tibetiek ügye emberek és dollárok millióit mozgatja meg világszerte, s az amúgy a „hagyomány” szótól sikitófrászt kapó globális sajtó is szent tehénként (szent jakként, ha-ha) tekint a remetekirályság barázdált arcú népére. „Tizenhárom éves boncot rontott meg az idős láma”, „Öt nő, tizennégy férfi és egy jakcsorda a tashilumpói pornóforgatáson” – látott már valaha valaki ilyen címet bármely újságban? (A Renmin Ribao nem játszik.)

 Mindez igencsak furcsa jelenség, következő bejegyzésünkben ennek okait boncolgatjuk majd. De előtte nézzük csak, mi ez a Tibet, eszik-e vagy isszák.


 Tibetnek hosszú, belülről kínkeserves, kívülről unalmas történelme van. A ma tizenhárom magyarországnyi (történelmileg kétszer nagyobb) területen az első és utolsó valamirevaló állam a 7. században jött létre. Ekkor a Szongcen Gampo nevű király még a kínaiakat is szopóágra szorította, sőt egyik utódja elfoglalta a kínai fővárost (az akciót nem sok helyi lakos élte túl). Ekkoriban vették fel a tibetiek a buddhizmust is, pontosabban ekkor keverték össze a buddhizmus mahájána ágát animisztikus ősvallásukkal, a bönnel. Az így létrejött mixtúra igencsak távol áll mind az eredeti buddhizmustól, mind a Kelet-Ázsiában százmilliók által követett más változatoktól, ezért meglehetősen vicces, amikor komolynak tűnő, szanszkritul hangzó szavakkal dobálózó emberek a buddhizmust a tibeti lámaizmussal azonosítják. (Olyan ez, mintha a kereszténységre azt mondanánk, hogy az nem más, mint a Trinity United Methodist Church of Denver, Colorado).

 A 9. században aztán Tibet apró hercegségekre, uradalmakra esett szét, amelyek leginkább egymás jakjainak elrablásával és jobbágyainak legyilkolásával voltak elfoglalva. A terület jó sokáig nem is érdekelt senkit, csak a 13. században foglalták el a mongolok, de ők is csak sportból. Nekik muszáj volt mindent lerohanniuk, ami az útjukba esett. Az apró tibeti államocskák különösebb ellenállás nélkül behódoltak a nem túl népes mongol expedíciós seregnek, a vallási kérésekben klasszikus liberális politikát folytató mongolok pedig összespanoltak néhány lámával, minek következtében a lámaizmus fokozatosan elterjedt a mongolok körében is. Amúgy a mongolok Kínát is elfoglalták, és ott Yuan néven kínai típusú császári dinasztiát alapítottak, úgyhogy a mai kínai propaganda szerint Tibet kínai függése a Yuan-dinasztia alatt kezdődött. Ezt szerencsére komolyan gondolják, mert viccnek kicsit durva lenne – történetileg kábé olyan megalapozott ez az érv, mintha mi magunknak követelnénk Belgiumot, mondván, hogy ott is a Habsburgok uralkodtak.

 A mongol birodalom széthullása után Tibet egy ideig még nagyjából egyben maradt. 1400 körül alakult meg egy új lámaista iskola, a sárgasüvegesek szektája. Hamarosan az ország megint egymást irtó államocskákra esett szét. A 16. század végén egy mongol törzs vezetője az eddigre nagy befolyást szerző sárgasüvegesek egyik tekintélyes lámáját kinevezte dalai lámának (kb. „óceán mélységű tanító”), majd a következő dalai láma, hogy, hogynem, ennek a mongol vezérnek az unokája lett. A dalai láma ekkor még csak egy volt a számos iskola vezetői közül, igaz, tekintélye folyamatosan növekedett (amúgy a fickó Avalokitésvara bóddhiszattva reinkarnációja). A 17. században a mongolok és a mandzsuk - ez utóbbi is egy nagyszájú nomád törzs volt - vetélkedtek a tibeti államocskák feletti befolyásért, majd a 18. században a mandzsuknak sikerült hatalmukat elismertetni a tibetiekkel. Mivel a mandzsuk, ugyanúgy, mint a mongolok, Kínát is elfoglalták, a kínai forrásokban úgy szerepel a dolog, hogy Tibet ekkor újfent Kína szerves része lett. A század közepén aztán, miután a mandzsu-kínai császár megunta, hogy a helyi tibeti uracskák ügyes-bajos problémáikkal őt zaklatják, a dalai lámát kinevezte Tibet vallási és politikai vezetőjének. Így ezentúl elég volt őt ellenőrizni, nem kellett tökölni a sok kis hkcs-val. Innen ered a dalai láma hatalma. A hatalmi harcok ezután a láma udvarában dúltak tovább, a 19. században nem is akadt dalai láma, aki megérte volna a nagykorúságot, s higgyük el, nem atipusos tüdőgyulladás végzett velük.

 A nyugati nagyhatalmak a 20. század fordulóján kezdtek érdeklődni Tibet iránt, nem elsősorban saját maga, hanem az értékesebb belső-ázsiai területekkel való kapcsolata miatt. Az oroszok északról, a britek délről nyomultak a különböző -sztánok felé, s mivel az angoloknak útba esett Tibet, egy 1904-es expedíció során végre is hajtották itt a történelem egyik leggusztustalanabb mészárlását. A britek elől a lhászai elit elmenekült, így azoknak nem volt kivel aláíratniuk a Tibet függőségét törvényesítő szerződést, s dolguk végezetlenül visszatértek Indiába.

 1911-ben a mandzsu birodalom összeomlott, s mivel a mandzsu helyőrség tagjai visszatértek Kínába, Tibet független állammá vált, a dalai láma vezetésével. Míg a világ automobilokat, géppuskákat és villanykörtéket gyártott, addig a viszonylagos nyugit kihasználva a tibetiek tovább terelgették jakjaikat, pirították árpakásájukat és lakatták jól magukkal a keselyűket.

 1950–51-ben aztán a frissen megalakult Kínai Népköztársaság „békésen felszabadította” Tibetet. A megszállókkal kettős probléma volt: nem elég, hogy kínaiak voltak, de még komenisták is. Így aztán ugyanúgy, ahogy egész Kínában, nekiláttak a régi társadalmi rend szétverésének. A földosztásnak, a rabszolgaság, a jobbágyrendszer, a földesúri pallosjog eltörlésének még örültek volna páran, de a vallásellenes kampányok, a lámák meghurcolása és a régi hagyományok betiltása nem járult hozzá a megszállók népszerűségi indexének növekedéséhez. 1959-ben ki is tört a lázadás. Ennek leverése, illetve az azt követő leszámolás-sorozat igencsak feszegette a jóízlés határait. Az aktuális dalai láma, aki korábban még Maóval is fényképezkedett, Indiába menekült

 A következő évtizedekben folytatódott a kettős – nemzeti és ideológiai alapú – elnyomás, ráadásul a Nagy Proletár Kulturális Forradalom alatt a Tibetbe özönlő bunkó vörögárdisták lényegében az összes tibeti kolostort lerombolták. A helyzet az 1970-es évek végétől enyhült, majd miután sokan továbbra sem fértek a bőrükbe, egy 1989-es felkelést Tibet akkori pártvezetője, Hu Jintao kénytelen volt ismét vérbe fojtani. Az 1990-es évektől egyre több pénz - és kínai - áramlik a területre, s bár az életszínvonal javul, a tibetiek jelentős részének nem tetszik, hogy Lhásza minden második épületében kínai büfé nyílik. Ha tehetik, fel is gyújtják ezeket, különös tekintettel a közelgő olimpiára.


Összességében Tibet történelme ugyanolyan nyomorúságos és véres, mint lényegében minden más kis országé. Ráadásul a hagyományos tibeti társadalom - mint minden más hagyományos társadalom - erősen hierarchikus, merev és elnyomó, s ma is sok olyan eleme él, amelytől egy mezei jogvédő sikitófrászt kapna, ha tibeti viszonylatban is érdekelnék az olyan apróságok, mint a nők jogai. Jófej pesti fiatal számára semmi szeretnivaló nincs benne. Külön pech, hogy olyan gyarmatosítót kaptak a nyakukba, mint a kínaiak; de hát ez ügyben, mint a drogos partyk kultfilmjéből tudjuk, a skótok sem jártak jobban. Ezt dobta a gép. Hát a vallás? A lámaizmus biztos jó a tibetieknek, sok szép tanítása van (amit nem feltétlenül tartanak meg), meg állítólag ha valaki megvilágosodott, annak tényleg jó. De hát olyan sok más szép vallás van, miért pont a lámaizmusra gerjednek a dán vándorprédikátorok? S ha a tibetiek élvezik az egész világ szimpátiáját (mínusz Kína), akkor miért nem törődik senki a a zabrai miwonézekkel, a Goka által lerohant és majdnem teljesen kiirtott mnakókkal, a hivatalosan Quadeshihez tartozó, de korábban független Buthozia őslakosaival, vagy a több szomszédos ország között felosztott kawaguajokkal? Ezek a népek se nem kisebbek, s nem csúnyábbak, se nem civilizálatlanabbak, mint a tibetiek - még sincs senki, aki elmorzsolna értük egy könnyet. Ha jobban belegondolunk, hogy hány tömeggyilkos diktatúra és elnyomott nép van a világban, akkor, ha következetesek akarunk maradni, lényegében a teljes Andrássy út környéki és budai követségi negyedet folyamatos blokád alá kéne vennünk.

 Mi azonban csak a tibetiekkel kivételezünk. Hogy ez miért van, arról majd később.