„− Sürgönyeink már nem haladnak túl Tomszkon!
− Egy futárt, de azonnal!”
                               (Jules Verne: Sztrogoff Mihály)

Verne híres regényében a futárnak Moszkvától Kelet-Szibériáig az élete kockáztatásával kellett eljutnia II. Sándor cár üzenetével, ma pedig már néhány hanyag kattintással el lehetne intézni az ügyet. A jó hír, hogy nincs már szükség Sztrogoff Mihály szolgálataira ahhoz, hogy egy üzenet eljusson a világ másik felére. A rossz hír, hogy már nincsenek is sztrogoff mihályok, mivel kivesztek közülünk.

Az egyént kiszolgáló technikai apparátus szédületes mértékben bővül. A gépek a hétköznapokban egyre hatékonyabban helyettesítik azokat az emberi kvalitásokat, amelyekre csak nélkülük volt szükségünk.

Ma egy átlagos tinédzsernek fejlettebb híradástechnikai apparátusa és teljesebb (sőt, a világ összes ismeretét tartalmazó) tudástára van, mint régen egy uralkodónak.

A modern ember szemében a technikai eszközök létjogosultsága azzal igazolódik be, hogy meghaladják az emberi képességek körét, kiváltják erőfeszítéseink egy részét – tehermentesítenek minket. Az ipari forradalom automatizált munkafolyamatai utópikus távlatokat nyitottak meg egy olyan jövő felé, amelyben a gépek dolgoznak az emberek helyett. Mégis, már a luddizmusban kitört a fájdalmas felismerés, hogy az ember ezzel nem szabadul fel, pusztán feleslegessé válik.

Mára disztópiák egész sora sejteti, hogy az emberi képességek helyettesítése végzetes következményekkel járhat.

*

A technika kényelmével együtt járó visszafejlődés folyamata az élet legkülönbözőbb területein produkál tüneteket.

Őseink még fejben tartották az útvonalat, ha mentek valahova. Szüleink térképpel (és a térképolvasás képességével) vágtak neki a hosszabb utaknak, mi pedig többnyire egy GPS utasításai alapján hánykolódunk a strukturálatlan térben. Amíg van jel, amíg a hang megmondja, hogy a következő utcasarkon merre forduljunk, addig semmi szükség önálló tájékozódásra, az útvonal memorizálására vagy a helybéliektől kapható útbaigazításra. Elveszik az eltévedés és ezzel a véletlen felfedezés lehetősége.

Amikor a könyvtárakat még nem a laptopok zúgása, hanem a lapozás nesze töltötte be, a kutató elme bibliográfiák, katalógusok és nem utolsó sorban a könyvtáros segítségére volt utalva. Az internetes keresőrendszerek már megkímélnek a fáradságtól, hogy a keresésben mi magunk váljunk jártassá. Minek gyötrődnénk, ha az algoritmus helyettünk is gondolkodik?

Egy mai előadáson már adott a lehetőség, hogy a vetített prezentációt a hallgatóság egyszerűen lefotózza és abban a fölényes tudatban várhassa a következő diát, hogy az információnak – amiért jött –, már birtokában van. Ez a mechanikus rögzítés a jegyzetelés kreatív folyamatát váltja fel, amelyben új szövegként rekonstruálódhatnának az elhangzottak. A modern ember az információt ugyan birtokolja, de néha éppen emiatt csappan meg a valódi tudása. A mindent ellepő értékelhetetlen adatszmogban egyszerűen megfullad az elme.

Az elektronikus adattárolás lehetősége az emlékezőképesség sosem látott mértékű pusztulását is eredményezte. A hagyományos, orális társadalmakban még eposzokat, törvénykönyveket, szent iratokat tudtak szó szerint fejből. Az Anyám tyúkja és az Odüsszeia memorizálása között érzékelhető a különbség.

A technikai fejlődés egyre több emberi képességet helyettesít, és tesz feleslegessé a hétköznapokban. Az okos telefonok és buta emberek világában saját művei infantilizálják az embert.

*

A gépeket az ipari forradalom korában megváltóként üdvözölték, ódák, sőt himnuszok születtek gőzmozdonyokról; de amilyen gyorsan felszabadultunk a természet szeszélye alól, olyan gyorsan hajtott igája alá a technoszféra. Cioran szerint az ember „most kiszolgáltatottabb rabszolgája a technikának, mint amilyen rabszolgája a természetnek volt”.

A gépek mára szinte teljesen megfosztottak minket az eredeti világunktól annak minden kellemetlenségével és szépségével együtt, de egy másikat adtak érte cserébe: az internetet.

Amióta átköltöztünk ebbe az új univerzumba − Debord szavaival − „minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott”. A spektákulum passzív szemlélésében a fájdalmak és örömök egyaránt átadták helyüket az unalomnak, amelyből lassan a valódi dolgok iránti már-már perverz vágyódás kezd kibontakozni. Profilképek helyett arcokat, file-ok helyett tárgyakat, virtuális reprezentáció helyett életet akarnak a felhasználóvá degradált tömegek.

Erről szól a Westworld című sorozat is, amelyben a szürke hétköznapok fásultságától menekülve tombolják ki magukat az emberek egy robotokkal teli rezervátumban. Metszően pontos, kortárs társadalomkritika. A parkban a vendégek ugyanazt folytatják a valós térben, amit az interneten megszoktak. Jó üzletemberekként minimális energiabefektetésével keresik a maximális élvezetet. Természetesnek veszik, hogy az élmények „járnak nekik”, ha nem is ingyen, de azonnal. Az öntudatra ébredő gépek eközben pontosan annak a világnak a valóságára vágynak, amely elől felhasználóik a karjaikba menekültek. A gép végül teljes mértékben az ember helyébe lép és ezzel beteljesedik a „sorsa”.

„Amikor szenvedsz, akkor vagy a legvalódibb” − mondja a park Ed Harris által alakított tulajdonosa, miközben megöli az egyik androidot. A valódi veszélyt, valódi döntéseket és valódi énjét keresve magának is rá kell jönnie, hogy a fájdalommentes és örömtelen technokrácia határain túl kezdődik az élet.

Erre még az egész emberi társadalmuknak rá kell jönnie, remélhetőleg nem a teljes kiégés árán.

Nagyszerű, hogy egyre hatékonyabb eszközök állnak a rendelkezésünkre, de fontos, hogy a progresszivizmus hurráoptimizmusával szemben mindig legyen bennünk legalább egy csipetnyi a ludditák bizalmatlanságából.

Ha elmegy a net, lehet, hogy nagyon hiányozni fog nekünk Sztrogoff Mihály.