Egy éve – egy tiszai illegális határátlépést követően – Beregszászon töltöttem a nyár utolsó, hétfői napját, és mindeddig adós maradtam a történet harmadik, befejező részével. Mivel az ukrán határőrség laktanyájának őrizeteseként a munkácsi idegenrendészeti fogdán töltendő éjszakák helyett vállaltam, hogy megjelenek a bíróság előtt, úgy készültem, hogy már vasárnap délután visszatérek Kárpátaljára, nehogy lekéssem a hétfő reggel 9-re kitűzött tárgyalást. A korábbi tapasztalatok alapján úgy gondoltam, hogy érdemes lesz Beregsurány helyett a kevésbé forgalmas barabási határátkelőt választanom.
Mindez csak addig tűnt jó ötletnek, amíg a kilépésnél a rendőr nem közölte, hogy az autó forgalmi engedélye hetek óta lejárt, így nem hagyhatom el vele az országot – néhány nappal korábban a tiszabecsi határátlépés során gond nélkül átmentünk négy ellenőrzésen is ugyanezzel az autóval (magyar, ukrán, ukrán, magyar). Miután a korábban az asztélyi őrszobán a segítségemre siető konzulátust értesítettem a váratlan nehézségről, felajánlották, hogy kora estére menjek a beregsurányi átkelőhöz, mivel éppen egy csoportot léptet majd át a konzul. Az autót a magyarországi oldalon hagyhatom, és velük eljutok Beregszászra.
Így is történt, másnap reggel jó negyed órával a tárgyalás kitűzött időpontja előtt ott voltam a bíróságon, a konzulátus egyik munkatársával, jogi és nyelvi képviselőmmel együtt. Már elmúlt kilenc, de még nem szólítottak, az sem volt világos, melyik bíró tárgyalja az ügyemet. A földszintes épület udvarán két cigány család perlekedett egymással hevesen magyarul, miközben két ukrán rendőr igyekezett őket megakadályozni abban, hogy sajátkezűleg szolgáltassanak igazságot.
Amikor szólítottak, egy ukrán bíróhoz kerültem – a folyosói névtáblák alapján kerülhettem volna magyarhoz is –, a bírón kívül egy tolmács és a konzul volt még jelen a tárgyaláson. A tolmács kérdezte, miért vagyok itt, s nem nagyon értette, hogyan kerültem a határ badalói, ukrán oldalára. Amikor azt mondtam, hogy Szatmárcsekéről érkeztem úszva, hitetlenkedve rázta a fejét, és újra rákérdezett, jól értette-e, aztán lefordította a bírónak a történetet.
A bíró néhány – széles gesztusokkal kísért előadásmódjából kifejezetten patetikusnak tűnő – mondatban rögzítette azt a nehezen vitatható tényt, hogy jó nagy hülyeséget csináltam, amivel megsértettem Ukrajna törvényeit, ezért szabálysértési bírságot kell fizetnem, illetve megígérnem, hogy máskor nem történik ilyen. A villámgyors ítéletet követően két kis papírdarabot kaptam a titkárságon, az egyik a bírságról, a másik a néhány száz forintnak megfelelő hrivnyányi eljárási költségről szólt, amiket egy helyi bankfiókban kellett befizetnem, majd a bizonylatokat leadnom a titkárságra. Amint ezzel megvoltam, végeztünk is. Így ért véget az illegális határátúszási afférom, aminek gyors megoldásáért nagy köszönettel tartozom a Beregszászi Konzulátusnak.